látogatók(7317, 0)linkajánlólapszerkesztéskapcsolatlapfórum

lapok ábécében

régiók

bejelentkezés

lapstílus

apróhirdetés

autó

állat

család

egészség

étkezés

film

fórum

gazdaság

hírek

humor

időjárás

ingatlan

informatika

internet

könyv

közélet

kultúra

menetrend

munka

műsor

oktatás

pénzügyek

szabadidő

szállás

szolgáltatás

szótár

társkereső

térkép

tudomány

utazás

vásárlás

zene

antropológia.linksite.hu
adatbázis fizikai antropológia fórum kulturális antropológia
kutatás magyar antropológia művek szerzők
vizuális antropológia   rokon lapok konkurrens lapok


INGYENES
HIRDETÉS

1. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

2. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

4. számú hely
adatbázis
Antropológia /wikipedia/
 
fizikai antropológia
Allél /wikipedia/
Biológia /wikipedia/
DNS /wikipedia/
Evolúció /wikipedia/
Fenotípus /wikipedia/
Fizikai antropológia /wikipedia/
Genetika /wikipedia/
Genom /wikipedia/
Genotípus /wikipedia/
Gén /wikipedia/
Kromoszóma /wikipedia/
Mitokondriális genetika /wikipedia/
fórum
A magyarság etnogenezise /index.hu/
 
kulturális antropológia
Kulturális antropológia /lap.hu/
 
kutatás
A magyarság származása és genetikája
A magyarság történeti genetikája /mta.hu/
Antropológiai szenzáció és a magyar-bolgár kapcsolatok /geographic.hu/
Európai magyarság /carolus.blogter.hu/
magyar antropológia
A magyar ember /kiszely.hu/
A magyarság antropológiai kevertségéről /tudós.virtus/
Génjeink /magtudin.org/
 
művek
A fajok eredete /wikipedia/
A magyar ember /kiszely.hu/
A magyarság genetikája
 
szerzők
Czeizel Endre: A magyarság genetikája
Czeizel Endre /wikipedia/
Darwin, Charles: A fajok eredete /wikipedia/
Kiszely István: A magyar ember /kiszely.hu/
Kiszely István (személyes honlap)
Tóth Imre: Génjeink /magtudin.org/
Varga Géza: A magyarság antropológiai kevertségéről /tudós.virtus/
Varga Géza (személyes honlap)
vizuális antropológia
Vizuális antropológia /lap.hu/
 
rokon lapok
Tudomány /linksite.hu/
 
konkurrens lapok
Antropológia /wikipedia/
 
a lap leírása:
Varga Géza: A magyarság antropológiai kevertségéről


Gyakran hangoztatott nézet, miszerint a magyarság kevert nép. Ezt
néha olyanformán túlhangsúlyozzák, mintha antropológiailag
megkülönböztethető magyar nép valójában nem is lenne.

A magyarság antropológiájára leginkább jellemző alföldi típus egyik
képviselője II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem (Mányoki Ádám
festménye)


Antropológiai kevertség és történelem

A többi néphez hasonlóan mi is összetettek vagyunk antropológiai
tekintetben. A nagy történelemmel rendelkező népekre ez a jellemző,
hiszen a történelem fordulatai szükségszerűen népkeveredéssel is
járnak. Egyöntetű antropológiai jellemzőkkel a világtól elszigetelten
(hegyek eldugott völgyeiben, szigeteken, járhatatlan őserdők mélyén)
élő, rendszerint kis népek bírnak csupán. A magyarságra azonban ez
az elszigeteltség sohasem volt igaz; mi mindig a leghuzatosabb, a
népek által leggyakrabban járt területeken éltünk és maradtunk meg
(megfogyatkozva). Ez a változatos sors aztán nyomot hagyott az
antropológiai keresztmetszetünkön is.

Ez nem feltétlenül kár.

A biológiai sokszínűség minden nép egészségének egyik garanciája.
Van olyan nép, amelyik erre nem figyelvén vallási okok miatt nem
házasodik idegenekkel s a beltenyészetnek köszönhetően jellegzetes
betegségek sújtják.

Szent István Intelmeiben is kifejezésre jut ama felismerés, hogy a
népek és az általuk hordozott kultúra keveredése (néhány külföldi
szakértő alkalmazása) hasznos. Ez persze csak akkor igaz, ha a
keveredés nem jár a saját magasabb rendű kultúra feladásával és
silányabbra cserélésével. (Például a székely rovásírás mindig
alkalmasabb volt a magyar beszéd rögzítésére, mint a latin; a
sztyeppi eredetű ezeréves alkotmány pedig nem tette volna lehetővé
az ország olyan mértékű kirablását, mint ami most folyik).

A nyelvészeti vitákban is elhangzanak antropológiai alapozású érvek.
Például ama tényt, hogy a mai magyarságban az obi-ugorokra
jellemző uráli típus csak 0.5%-ban van jelen, kétféleképpen is
értékelhetjük. Normális észjárású ember úgy ítélheti meg, hogy ezek
szerint az obi-ugoroknak semmi köze sincs a magyarság születéséhez
(etnokulturális értelemben nem tőlük származunk, inkább csak a
nyelvünk lehetett hatással rájuk és néhány feleséget hozhattak
közülük a sztyeppén élő eleink). Cavalli Sforza és társai ennek éppen
az ellenkezőjéről fantáziálnak, szerintük a maréknyi (0.5%-nyi!) uráli
embertípussal rendelkező magyarság a Kárpát-medencében talált
germán és szláv népeket erőszakosan elmagyarosította. Ez utóbbi - a
liberális szerkesztőségek által cáfolat nélkül közölt - ostoba
agyszüleményt nevezik "magyar paradononnak".

A létező kevertségünk ellenére is elmondhatjuk, hogy van jellegzetes
magyar testalkat, méghozzá a "törökös jellegű" turanidnak a hazai
változata: az alföldi típus. Ez az embertani típus képviseli elsősorban
az eredetünket, a történelmünket és illusztrálja az eredeti, vagy
feltehetően eredeti magyar fajt (a hasonló antropológiai típusok
kialakulása néhány ezer év alatt megy végbe s pillanatnyilag nem
rendelkezünk elegendő adattal a végbement folyamatokról).

Persze a turáni típus ősi magyarsága nem jelenti azt, hogy a többi
embertani jellemző idegen lenne a mai magyarság testében, csupán
némileg eltérő történelem rejlik mögötte. (Ugyanis a magyarság nem
csak antropológia, hanem becsület és kultúra kérdése is.)

A magyarságra leginkább jellemző antropológiai típusok a
honfoglalás korában és az árpádház idején is közel azonos
százalékos előfordulást mutatnak a mai előfordulásokkal. Ez azt
jelenti, hogy a mai magyarság (az etnikai összetételét tekintve)
lényegében azonos a hont elfoglaló magyar néppel, sikerült
megőríznie - a köztudomás szerint keletről származó, valójában
azonban egyúttal őshonosnak is tekinthető - sajátos antropológiai
arculatát.

Ez az antropológiai stabilitás (ami az eredeti kevertségi arányok
megőrzését jelenti) egyedülálló és csak a magyarságra jellemző
Európában. Ha az okait keressük, többet is találunk.

A magyarázat egyrészt abban rejlik, hogy a besenyők, a jászok és a
kunok révén a magyarság keleti összetevői jelentős utánpótlást
kaptak. Általában ezt szokták hangsúlyozni.

A másik ok - és erről "a szomszéd népek érzékenysége" miatt nem
szokás beszélni - a magyarságnak a történelemben tapasztalt
folyamatos területvesztése. A magyarság ugyanis folyamatosan
elveszítette a peremterületeit, amelyek kevertebbek voltak.

Az Ornella Semino és genetikus társai által közzétett új felismerés
szerint az Eu19-es genetikai haplotípussal jellemezhető magyarság
mintegy 40 000 évvel ezelőtt költözött be a Kárpát-medencébe és
lényegében változatlanul azóta is itt él. Magas Eu19 haplotípussal
jellemezhető népek élnek még Kazahsztán vidékén is, ahonnan a
sztyeppi rokonnépek költöztek a Kárpát-medencébe. Mivel Eu19-cel
kisebb mértékben jellemezhető népesség él Horvátországban és
Ukrajnában is, azt feltételezhetjük, hogy ott is jórészt magyarok éltek,
de a történelem során elszlávosodtak.

A magyarság területvesztése állapítható meg a történeti feljegyzések
alapján is. Egykor a magyar népek közé tartozó szkíták, hunok és
avarok jóval nagyobb területet népesítettek be, mint a történelmi
Magyarország. Településterületük Bajorországtól a Kaukázusig, vagy
annál is tovább tartott. A megdöbbentő méretű trianoni
országcsonkolás - a pusztulás utolsó előtti stádiuma - e szerencsétlen
területfeladási folyamatba beleillik.

Mindebből az következik, hogy ha a történelem során a magyar
antropológiai jellemzők közé idegen (szláv, germán stb. típus)
keveredett, akkor az elsősorban a peremterületeken következett be,
amelyeket azóta elveszítettünk. Ilyen például Horvátország, ahol a
Bíborbanszületett szerint 950 táján még avarok is éltek a horvátokkal
vegyesen; vagy Bajorország, melynek Bavaria neve ma is az avar
népnevet őrzi.

A Kárpát-medencében és főleg annak máig megmaradt (most
elcigányosodó és elzsidósodó) központi területein ugyanakkor jórészt
változatlanul megőrződött a magyarságra jellemző antropológiai
összetétel.

E történeti folyamat eredményezte azt a "különös" jelenséget, hogy a
magyarság Európában szokatlan módon őrzi az antropológiai
azonosságát (az évezredekkel ezelőtt kialakult típusait és
kevertségét).

Valójában semmi különös nem történt velünk, csak az egykori
területeinken történt antropológiai változásokat nem veszik
figyelembe a statisztikák készítői. Ha ezekkel is kiegészítenék az
adataikat, akkor az derülne ki, hogy a magyarság a többi európai
néphez hasonlóan a környezetéhez tartozó típusokkal keveredett
(csak ezeket az egykor magyarabb, ma már kevertebb lakosságú
területeket azóta Ausztriának, Németországnak, Horvátországnak,
Romániának, Szlovákiának és Ukrajnának hívják és némelyik
utódországban a magyar antropológusokat nem mindig látták jó
szívvel).


A kevertség eredménye és "haszna"

A kevertségünk nem cáfolja a létünket (erre csak a hazánkat
kisajátítani akarók tollnokai célozgatnak), hanem meghatározza és
történelmi korhoz, földrajzi területhez köti a magyarságot. Ahogyan a
fák törzsére és ágaira rakódnak az évgyűrűk, úgy szaporodnak azok
az antropológiai típusok is, amelyek a magyarság eredeti törzséhez
csatlakoztak valaha.

Ma már a kunok a legmagyarabb magyaroknak számítanak, s nem
csak ők váltak magyarrá a történelem során. Volt persze fordított
előjelű változás is: a szlovákok, osztrákok, bajorok, de talán a
horvátok és más népek is részben magyar (avar, hun) eredetűek. Ez
a jelenség - az antropológiai és genetikai ismeretek közismertté
válása esetén - lehetőséget ad arra, hogy például a magyarellenes
pogromokat szervező tótokat és társaikat ráébresszük a két nemzet
testvér voltára (bár az effajta érvelés csak értelmes emberekre hat,
mégis meg kell kísérelnünk, mert csupán az értelem vezérelheti jól a
világot).

A mai magyarság a csatlakozott népekkel együtt teljes, amelyek egy
mai kevertséget eredményeznek. A többi európai nép esetében nem
találjuk meg ugyanezeket az összetevőket ugyanilyen arányban, ez a
keveredési arány csak ránk és népünk temetőire jellemző. A
magyarság leírásához hozzátartozik az antropológiai kevertségünk
jellemzése is. Ennek köszönhetően a temetőkben fekvő holtak
antropológiai kevertségének változását az időben visszafelé követve
elvileg eljuthatunk az őshazákig.

Fontos következtetéseket lehet levonni a ma élő népek embertani
összetételének összevetése útján is. Például az egyaránt hun utód
ujgur és magyar nép antropológiai kevertségének közös
összetevőiből (az ujguroknál a kínai, nálunk az európai hatás
levonása után fennmaradó részből) elvileg megrajzolható a hunok
antropológiai összetétele.

Egyetlen ember testi jegyeiből a klasszikus antropológiai
módszerekkel nem feltétlenül lehet következtetni a hovatartozására.
Egy Dunából kifogott mezítelen vizihulláról nem könnyű megállapítani,
hogy német, osztrák, cseh, szlovák, magyar, vagy egyéb
állampolgárságú, nyelvű és nemzetiségű volt-e. Általában csak azt
lehet megállapítani, hogy az illető jellegzetes közép-európai alkattal
rendelkezik-e, vagy sem.

A nehézségek ellenére a magyarság antropológiai karaktere a nem
szakember számára is szembetűnő lehet. A jószemű nyugat-európai
utazó rendszerint észreveszi, vagy felfedezheti azokat a
jellegzetességeket, amely a magyarokat a nyugat-európai
embertípusoktól (valamint a később csatlakozott és jelentősen eltérő
alkatú cigányoktól és zsidóktól) megkülönbözteti.

A törzsökös magyarságra a honfoglalás óta, sőt azt megelőzően is
jellemző embertani típusok a következők.


A turáni (turanid), vagy alföldi típus

A turáni jellegű férfiak átlagos testmagassága 165-167 cm körüli, a
nőké ennél alacsonyabb, a testalkatuk kissé zömök. Az arc kissé
széles, a járomcsontok kissé előreállnak, az orrhát egyenes, a
szemrés kicsi, a szem kissé "húzottnak" (ferdének) tűnik, a szemek
sötétek, kisgyermekkorban előfordul a "mongolredő", a száj kicsi, a
fej rövid, a nyakszirt gyengén kidomborodó, a haj sötétbarna, vastag
szálú, egyenes és dús. E típushoz tartozók ősi szállásterülete Kelet-
Turkesztán; az ottani (asztanai) Kr-u. III. századból származó
temetőben gyakori. A turáni típushoz tartozók a Kárpát-medencétől
nyugatabbra (északabbra és délebbre) lényegében nem jutottak el.
Bartucz Lajos antropológus ezt a típust - a legfontosabb előfordulási
helye után - alföldi típusnak (Homo pannonicus-nak) nevezte el.
Ugyanezt mások "törökös magyar típusnak" mondják. A turáni típus
előfordulását országosan 30-35% közé teszik. Bartucz Lajos írja: "a z
alföldi típust mondhatjuk a legtöbb joggal "magyar típusnak", mert
gyakoriságában ez a legnagyobb szám és ősiségében egyenesen a
honfoglalókig megy vissza". Hozzátehetjük: pontosabb lenne úgy
fogalmazni, hogy Asztanáig (azaz a hunokig) visz vissza bennünket ez
a típus.


A pamíri típus

A pamiri (pamiro-fergánai, közép-ázsiai, folyóközi- vagy anatóliai)
típus őshazája a Pamir vidéke, a Tien-san, az Altaj, Közép-Ázsia
valamint az Iráni-magasföld. A pamíri típushoz tartozó maradványokat
találunk a belső-ázsiai asztanai és az ordoszi temetőkben is. A pamíri
típus a Kárpát-medencébe a hunokkal, majd az avarokkal és Árpád
magyarjaival került be, azt megelőzően itt ismeretlen. Az alföldi
magyar parasztságnak ez az egyik jellemző típusa; előfordulását a
Kárpát-medencében 10-15 % körülire teszik. A testmagasság a
turanidénál nagyobb; a férfiaké 170 cm vagy a fölötti. A testalkat
jellemzően szikár, a fej inkább kicsi, igen rövid, a nyakszirt pedig
általában lapos, az arc hosszú, az orr jelentős mértékben kiáll az arc
síkjából és jellemzően egyenes hátú, a járomívek erőteljesek. A
színek sötétek, a haj zsíros tapintású, ritka és vastagszálú.


Taurid típus

A taurid, vagy másképpen kaukázusi típus részben a török, részben a
szkíta-, szarmata- és jász népekre jellemző; a magyarságnál a hun
kortól kezdve az avar koron és a honfoglalás korán keresztül máig 5-
8%-os gyakorísággal előfordul, de a kiskunoknál és Baja környékén
akár 14% is lehet. E típus őshazája Elő-Ázsia, a Kaukázus, a régi
Mezopotámia és Perzsia, valamint az Iráni-magasföld. A magyarság e
területeken, vagy a közelükben a hun, az avar és a szabír időkben
évszázadokat töltött és ez a típus jórészt ebben az időben kerülhetett
hozzánk. Az arányos testalkat középerős, a férfiak átlagos
testmagassága 160-166 cm volt, ma már ennél lényegesen
magasabb. A fej rövid és magas, a homlok középszéles, a nyakszirt
kissé lapos, az arc közepesen hosszú, a járomívek oldalt kis
mértékben kiállóak, lefelé elkeskenyedőek, a nagy orr közepesen
húsos, az arc síkjából erősen kiáll. Az orrgyök és az orrhát
középszéles, az orr vége többnyire meggörbült, a szemek viszonylag
kicsinyek és a fül jellemzően eláll. A szem- és a hajszín sötétbarnás-
fekete, a bőr világosbarna, a haj vastag szálú, egyenes lefutású vagy
kissé hullámos, a testszőrzet, a szakáll és a szemöldök dús.


Keletbalti típus

A keletbalti (kelet-európai) embertani típus a kelet-európai sztyeppre
jellemző antropológiai típus, amelyen a magyarok, a besenyők, a
kunok és a jászok is éltek és keresztülhaladtak, de amely a magyarok
ősi szálláshelyeire nem jellemző. Benczur Gyula e típust festette meg
"a magyarnak". Ennek oka az volt, hogy ez a kelet-balti elem erősen
keveredett a keletről hozott típusokkal és ennek köszönhetően
magyarrá vált. A testalkat zömök, a férfiak átlagos testmagassága a
történeti korokban 163-165 cm volt, ma ennél magasabb. A fej
közepesen hosszú, az arc széles, ezt növeli a nem egyszer oldalt
kiálló járomtájék. A szem az archoz képest kicsi, a szemek közötti
távolság nagy. A színkomplexió világos; a szem szürkéskék
("vízszínű"), a haj hamuszőke, gyermekkorban világosszőke, a haj
lefutása merev, vastag szálú. Az arc idősebb korban ráncosodik.
Előfordulása 80-10 % körüli, de Palócföldön a szlávokkal való
keveredés következtében elérheti a 35%-os gyakoriságot. A kelet-
balti típus egyik sajátos változata a pontusi típus.

***

Tóth Imre: Génjeink

Az utóbbi két évtizedben a genetika rendkívül sokat fejlődött. Az
eredmények egyre megbízhatóbbak lettek, az elvégzett vizsgálatok
száma pedig nagyságrendekkel nőtt a korábbiakhoz képest. Mindez
bennünket, magyarokat is érint, mert ugyan a hazai források ezen a
területen is szűkösek, de a nagy nemzetközi populációgenetikai
vizsgálatokba legtöbbször minket is bevontak. Ezek révén egyre több
adat áll a rendelkezésünkre. Sokaknak talán meglepő, de ezek az
adatok éles ellentétben állnak „hivatalos” történelmünkkel. A
genetikai vizsgálatok ugyanis egyáltalán nem igazolják se „finnugor”,
se „török” eredetünket. Azért nem, mert mi nem vagyunk se
finnugorok, se törökök, és a genetika a finnugrizmussal és a
turkológiával ellentétben valódi tudomány.

A külföldi vizsgálatok közül a legismertebb a Semino-féle, 2000-ben
elvégzett sorozat, mondhatni mérföldkő a nemzetközi
összehasonlítások területén. Az általuk elvégzett Y-kromoszómás
vizsgálatok szerint: "A magyar férfiak 60 %-a az EU-19-es –
őskőkorszakbeli – ősapa leszármazottja. ...A magyar férfiak további
13,3 %-a az EU-18, 11 %-a az EU-7, és 8,9 %-a az EU-4 ősapa
utóda. Mindez azt jelentheti, hogy a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a
négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban itt élt férfiak
utódja." (Dr. Czeizel Endre: A magyarság genetikája 235. oldal, 3.
bekezdés.)

További fontos megállapítása volt a Semino-féle vizsgálatnak az,
hogy az urali népekre jellemző TAT (EU13+EU14) a magyarokból
teljesen hiányzik! Szabó István Mihály a következőképpen
kommentálta mindezt:

"2000-ben, a világ egyik legautentikusabbnak elismert folyóiratában,
az USA-ban megjelenő Science-ben, Semino és 16 genetikus
munkatársa közös közleményt tettek közzé. Kiterjedt összehasonlító
populációgenetikai vizsgálataik alapján állást foglaltak az európai
népek genetikai rokonsági kapcsolatairól… E vizsgálatok keretében,
reprezentatív mintákon, genetikailag a magyar népességet is
elemezték.

Népünk vonatkozásában az alábbi megállapításokat tették:
1. A magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt
Európában elsőnek megjelent europoid őstelepesek között voltak.
2. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik
legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19
haplotípus – őskőkori genetikai marker – igen magas, kontinensünk
népei között a magyarokban legmagasabb százalékarányban
kimutatható jelenléte utal).
3. A magyar nép legközelebbi – genetikai szinten igazolható – rokonai
a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép.
Semino és társainak közlése az első olyan nyugat-európai tudósoktól
származó kollektív állásfoglalás, mely a magyarság őseurópai
származását ismeri el."

Seminoék eredményeit persze máig kétségbe vonják azok, akik
másra számítottak, de a későbbi vizsgálatok csak megerősítették
őket.

„Luigi Luca Cavalli-Sforza volt az első genetikus, aki a magyarság
összetételéhez szólt hozzá. Fontos az a megfigyelése, hogy a magyar
nyelv finnugor eredete és a mai nép európai jellegű genetikai
összetétele eltér egymástól...” – írja a Magyar Tudomány 2008.
októberi száma.

„A genetikusok a magyarok esetében tudnak arról a látszólagos
ellentmondásról, hogy míg a nyelvük és eredetük nem-indoeurópai, a
genetikai összetételük viszont európai... Elgondolkodtató, hogy az
EU19 marker a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens
népességhez kapcsolja (Semino et al., 2000; Bosch et al., 2006),
márpedig azt komolyan senki sem gondolná, hogy a magyarok
lengyel vagy ukrán, vagy fordítva: a lengyelek és az ukránok magyar
származásúak volnának.”

Itt most célszerű megállni, és a tényeket elválasztani a
szövegkörnyezettől. Az ugyanis – feltehetően szándékosan –
vakvágányra tereli a lényeget! Genetikailag olyan, hogy
„indoeurópai” nem létezik. Nincs „szláv” sem, csak „európai” – értik ez
alatt éppen a magyarságra legjellemzőbb haplotípusok csoportjával
jellemezhető népeket. Ezzel szemben az idézett szöveg azt sugallja,
hogy nyelvünk és eredetünk mégsem európai, azaz mi valójában nem
Európából származunk. Vegyük észre: ez csak az eddig hirdetett
hamis történelem állítása, ami – ha jól figyeltünk – éppen most
cáfoltatott meg! Kiderült ugyanis, hogy a mai magyar nép
genetikailag európai, sőt, „őseurópai”. (Természetesen a nyelvünk is
az, de erről majd később.)

„Elgondolkodtató, hogy az EU19 marker a magyarokat a
lengyelországi és ukrajnai recens népességhez kapcsolja...” (Itt
valamiért kihagyták a horvátokat, az osztrákokat, a szerbeket és a
szlovákokat.) Bizony, elgondolkodtató! De ha már tudjuk, hogy
őshonosak vagyunk a Kárpát-medencében, és hogy az újkőkori
őseink innen terjeszkedve népesítették be a környező területeket is,
akkor ez nem is annyira meglepő, mint inkább magától értetődő!
Hozzájuk tartozunk, pontosabban ők hozzánk. Legközelebbi genetikai
rokonaink, és ezt nem lehet semmiféle ázsiai magyar betolakodással
megmagyarázni! Ha mi onnan jöttünk volna, akkor nekik is onnan
kellett volna jönniük. Ha viszont ők nem, akkor mi sem! Ezt diktálja a
tiszta logika.

A Magyar Tudomány szerkesztői ezúttal is élnek a régi finnugrista
módszerrel: a más véleményen lévők szájába adnak egy állítást, amit
aztán ők maguk cáfolnak, miközben igyekeznek nevetségessé tenni
„ellenfeleiket”. Ezzel itt egyúttal meg is kérdőjelezik a kényszerűen
beismert tényt: „...márpedig azt komolyan senki sem gondolná, hogy
a magyarok lengyel vagy ukrán, vagy fordítva: a lengyelek és az
ukránok magyar származásúak volnának.” Olyannyira nem, hogy ezt
nem is állította senki. Ami viszont a közös génekből feltétlenül
következik az az, hogy ezek a népek és a magyarok részben közös
ősöktől származnak.

Nézzük ezek után a hazai vizsgálatokat! Hazai kutatóink kezdetben
mindenáron a honfoglalók csontjaiból akarták meghatározni a magyar
géneket. (Az „urali gén” megtalálására úgy nyilván több esélyük volt,
ők pedig mindenáron azt keresték. Persze, ők sem találták.)
Nyilvánvaló azonban, hogy ha mi, mai magyarok valóban a saját
őseinket keressük, akkor mindenekelőtt a saját jellemzőinket kell
meghatároznunk, azokból kell kiindulnunk! Már csak azért is, mert
nem kizárólag a honfoglalók utódai vagyunk, ezt már régen tisztáztuk.
És hogy az eredményeket ne lehessen félremagyarázni, szögezzük le
azt is: géneket nem lehet „kölcsönözni”, „átvenni”, stb., csak és
kizárólag örökölni! Azok teljes egészében a valódi őseink hagyatékai.
Leegyszerűsítve és megfordítva a képletet, azt is mondhatjuk, hogy
amilyenek mi vagyunk, olyanoknak kellett lennie az őseinknek is.
(Ezért is nem lehettek alacsony termetű, görbe lábú mongolidok.)

„A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99
székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 nőtől nyert
minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyiüknek jó
kilenctizede az európai őslakosságéval egyezik meg. Ez
egyértelműen a mai magyarság genetikailag európai eredetét jelzi.” –
olvashatjuk a Magyar Tudomány említett számában. Fontos
észrevenni: a székely és a magyar nem különbözik egymástól!

„Súlyos történeti következtetést készít elő a körülmény, hogy a Raskó
és csoportja által sikeresen izolált 27 db 10–11. sz.-i genetikai mintán
belül az egyik legjelentősebb csoportot az európai lakosság legősibb
rétegére utaló markerek jelentik, s mindössze két egyéné mutat ázsiai
eredetet. ...Tehát a mai magyarság szerológiai, és genetikai
összetételében egyértelműen kimutatott európai jelleg, ugyanakkor
az ázsiainak hiánya nem egyedül az eltelt ezer év keveredéseinek
köszönhető, hanem már a honfoglalás- és Szent István-kori
Magyarország lakossága is szinte kizárólag biológiailag európai
eredetűekből állt.”

Hogy is van ez?

„...a Kárpát-medencébe érkező ázsiai eredetű csoportok genetikai
lenyomata természetes módon kihígulhatott. Kérdés azonban, hogy
ez a hígulási folyamat egyenletes módon, évszázadonként csökkenő
tendenciát mutatva ment végbe, vagy már az Árpád-kor első
évszázadának végére minimálisra csökkent az ázsiai eredetű
népességcsoportok aránya. Ez utóbbi esetben ugyanis arra a
következtetésre kell jutnunk, hogy a Kárpát-medence népessége
nagyságrendileg múlta felül az újonnan érkezők számát...”
Igen, erről van szó. A Kárpát-medence lakossága nagyságrendileg
múlta felül a honfoglalók számát, ezért a mai magyarság őseinek is
elsősorban őket kell tekintenünk. Ne tagadjuk meg azért Árpád népét
sem! Ázsiai eredetük máig is csak hipotézis, lehet, hogy tévedés, és
így könnyen előfordulhat, hogy csak ezért nem találják genetikai
nyomaikat! Talán ők is csak hazatértek őseik földjére...

2009.02.15