Linkgyűjtemény - Erdély.linksite.hu

Mesél egy volt szekuritátés: a román titkosszolgálat módszerei és a
magyarok

Megdöbbentő interjú még '98-ból, amiben sok RMDSZ-es és más
vezetőről lehull a lepel. Megtudjuk azt is hogyan dolgozik az SRI.
Egy volt szekuritátés mesél a román titkosszolgálat módszereiről. Sok
ismert emberről, az RMDSZ-ről, és arról, hogy mennyire is volt
változás. Érdemes elolvasni az interjút, még ha terjedelmes is.

Négy esztendővel ezelőtt megkeresett egy csíksomlyói illetőségű férfi,
aki el akarta mesélni – az RMDSZ védelmében – mindazt, ami
szekuritátés tisztként a tudomására jutott.

Péter Ferenc hosszú időn keresztül kettős játékot űzött, hogy
embereket menthessen meg a legiszonyatosabb közép-kelet-európai
belbiztonsági szervezet és politikai rendőrség, a román Securitate
karmai közül. Az elmondottak azért is nagyon fontosak, mert 1994-
ben hangzottak el. Így senki nem mondhatja, hogy a mai politikai
felállás „ihlette” volna a vallomástevőt, aki az adatok pontosításába
volt kollegáit is belevonta. A felvétel egyik része a magyar Nemzeti
Videótár részére készült 1994-ben, a másik része pedig a Duna
Televíziónak egy évvel később.

A szöveg szerkesztett formában jelenik meg, az élő beszéd
esetlegességeinek kiküszöbölése érdekében.

Dr. Balogh Júlia

Így léptem be

Hogy hogyan lehet egy magyar ember belügyes Romániában, ha
egyáltalán lehet? Én csak a saját történetemet tudom elmondani. Az
én belépésem kissé furcsán történt. Az érettségi letétele után
elvégeztem egy távközlési továbbképző tanfolyamot, ugyanis a
megyei postahivatalnál dolgoztam. Édesapám is távközlési dolgozó
volt, ez nálunk családi hagyomány.

Sajnos belügyes is az ő révén lettem. Ő, mint Csíkszereda területi
hálózati felelőse, balesetszerűen csúszott a belügyesek kezébe. A
történet, mint minden ilyen történet, banális. Egy megfigyelt ember
lakásából, aki, amikor elromlott a telefonja, kihívta a szerelőket,
„eltűnt” a telefonkészülék a benne lévő lehallgató chippel együtt.
Ugyanis amikor kimentek a hálózatjavítók, szabályosan lecserélték a
készüléket.

A belügynél hatalmas felhajtás volt, mindenki a készülék hollétét
kutatta. Letelt a nyolcórás munkaidő s nem került elő a telefon –
édesapámnak pedig bejelentették, hogy mindaddig nem mehet haza,
amíg ez a probléma meg nem oldódik.

Miután előkerült a készülék, őt is be kellett avassák a „titokba”, mivel
kívülállóként ilyesmiről nem tudhatott. A beavatás a Securitatéba való
beszervezését jelentette. Továbbra is a megyei telekommunikációs
hálózat vezetője maradt, de már más minőségben és más
feladatokkal, mint korábban...

Én nagyjából ebben az időszakban végeztem el a távközlési
tanfolyamot, és egyszer csak megjelentek ezek az elvtársak a
munkahelyemen is, és felkértek, dolgozzam náluk, ugyancsak a
telekommunikációs szakmában. Az első válaszom az volt, hogy nem.
Azért mondtam nemet, mert azt is közölték velem, hogy
szándékukban áll Bukarestbe küldeni valamiféle továbbképzésre. Én
pedig egy hat hónapos tanfolyamról jöttem haza éppen onnan, s nem
sok kedvem lett volna visszamenni.

Hét-nyolc hónapig nem zaklattak.

De aztán újra megkerestek. Az újabb ajánlatuk az volt, hogy nem kell
Bukarestbe mennem és csak, mint civilt alkalmaznának. Ez 1973-ban
volt, s az 1040 lejes fizetésem helyett 2500 lejt ígértek, s mind
ígérték, hogy civilként alkalmaznak.

Az ördög gondolta, hogy ez lesz belőle. Tehát beleegyeztem.

1973. április 1-jén Erdélyi Elemér tábornok előtt le is tettem a katonai
titoktartási esküt, és legnagyobb meglepetésemre a szükséges
dokumentumok aláírása után már „témába is tettek”. Tudatták velem,
hogy mi a teendőm. Így lettem belügyes.

Annyit fűznék hozzá, hogy ugyanebben az évben, `73-ban született
két kislányom, ikrek. Hat hónapra születtek, s az egyiküknek gyors és
bonyolult műtéti beavatkozásra lett volna szüksége. Abban az időben
– talán még most is – erre semmi esélyünk nem volt Romániában.
Magyarországra kellett volna utaznunk vele. Ötéves herce-hurca
következett, mert én, mint belügyi alkalmazott nem hagyhattam el az
országot. A gyermek, pedig majdnem ráment erre a játékra.

A munkámmal szemben akkor még nem voltak kételyeim, de mégsem
értettem meg, hogy ha van egy egyéves kisgyermekem, aki halálra
van ítélve, csak azért nem maradhat életben, mert az apja ún.
államtitkok birtokában van? Egy őrült pillanatomban kiábrándultam az
egészből és elkezdtem levelekkel bombázni a tábornokomat, hogy
helyezzenek tartalékállományba, hogy megoldhassam a kislányom
gyógyíttatását.

Végeztem a munkámat

Az idő közben telt, végeztem a munkámat, ami nem volt robotmunka,
tehát volt alkalmam gondolkodni is bőven.

Az első visszás érzésem akkor támadt, amikor Fazekas Jánost kellett
lehallgatnunk. Mindenki úgy tudta róla, hogy a magyarság jeles
képviselője. A magyarság egyetlen komolynak mondható hivatalos
képviselője. A megfigyelése idején első miniszterhelyettesi funkciót
látott el a román kormányban.

Tusnádfürdőre járt pihenni, kezeltetni magát. Nekünk pedig éjjel-
nappal kellett figyelnünk minden lépését. Megdöbbentett a belügy
agresszivitása és rosszindulata. Minden szavát rögzítettük. Még az
éjszakai szuszogását is. Ekkor kezdtem észhez térni, hogy hát szépek
az elvek, az utasítások és törvénycikkek, de sehogyan sem láttam
Fazekas Jánosban osztályellenséget vagy románellenességet.

De nem csak őt figyeltük. Tusnádfürdő közkedvelt hely volt, jártak
oda román vezetők is pihenni, de még ruszkik is. Ceausescu nem
bízott meg senkiben és semmiben, a hozzá legközelebb álló
személyeket is figyeltette, s a megfigyelőknek óránként kellett
jelenteniük a célszemélyek „mozgását”. Ha így utólag belegondolok,
borzasztó volt.

Néhány szó a szervezetről

A Securitate az egyik legjobban megszervezett kelet-közép-európai
titkosszolgálat volt. S mostani utóda, a Román Hírszerző Szolgálat
(SRI) továbbra is ugyanazt a tevékenységet űzi, ugyanúgy.

A Securitate felépítése hasonló volt a többi szocialista ország politikai
rendőrségének felépítéséhez. A legfontosabb osztályai a belső
elhárítás és a gazdasági kémelhárítás volt. A magyarok lakta
vidékeken a feladatunk minden magyar ember megfigyelése volt. 1-
es akciótervnek nevezték az irredenta mozgalom felgöngyölítését.

Az egyházakkal például Hargita megyében 5-10 tiszt foglalkozott. Az ő
feladatuk az informátorok beszervezése volt.

Ez többnyire sikerült is.

Nem egy lelkész besúgónk is akadt.

Mindezt állampolitikai kérdésként kezelték, hisz a magyarság eleve
olyan kategóriának számított, amely kategóriát hivatalból is figyelni,
kezelni és ellenőrzés alatt tartani kellett. A SRI – utaltam rá, hogy a
Securitate utóda – valójában ugyanezzel a módszerrel dolgozik
tovább. Csak a név változott. A Securitatétól a magyarokon kívül
senkit nem rúgtak ki, csak átcsoportosítottak. Az egyik megyéből
áthelyezték a munkatársakat egy másik megyébe, megkeverték a
paklit, s azt mondták, megújult a titkosszolgálat.

Amikor én `73-ban a Securitate csíkszeredai megyei központjába
kerültem, kb. 250 tiszt és altiszt dolgozott ott. (Ebben a számban
természetesen nincs benne a rendőrség állománya.) Én, mint
említettem, az elektronikai központba kerültem. A feladatom
Csíkszereda területén a telefonbeszélgetések és a beépített
mikrofonok szolgáltatta információk állandó rögzítése volt. Így a
lehető legtöbb információhoz juthattam. Ilyen szempontból jobb
helyzetben voltam, mint pl. egy operatív tiszt, aki csak egy témával
foglalkozott.

A Király Károly-ügy

A sors egy külön játéka volt, ahogyan belekeveredtem a Király
Károly-ügybe. Akkoriban már éreztem, hogy kéne tenni már valamit,
de a módját, a mikéntjét nem tudtam. Láttam, hogy milyen borzasztó
méretű az emberek behálózása. A román értelmiséget is igyekeztek
beszervezni, de nem olyan mértékben, mint a magyart. Főleg az
elitréteg, a személyiségek, vezéregyéniségek voltak az érdeklődés
homlokterében. Csak egy számadatot mondanék. A 250 tiszt és
tiszthelyettes Hargita megyei szinten 3500-4000 embert szervezett be
ügynöknek.

De hadd térjek vissza a Király-ügyre. Volt egy bizalmas gyerekkori
barátom, autóvezető-oktató, aki egy alkalommal mesélte nekem, hogy
új tanítványa van, s nem is akárki. Kérdezem, kicsoda, azt mondja,
Király István, a Károly testvére.

Amikor megtudtam, hogy Király Károly öccsét tanítja a
gépkocsivezetés tudományára a barátom, felvillant bennem, hogy ezt
a lehetőséget ki lehetne használni. Beavattam a barátomat, hogy
tudja ő is, mire gondolok, és így sikerült összehoznia Istvánnal. Egy öt
esztendeig tartó öngyilkos játékba kezdtem akkor, s ez 1979-től
1984-ig, a tartalékállományba helyezésemig tartott.

Király Károly gyakran látogatott Csíkszeredába s mindig megkereste
a testvérét. Az én feladatom volt István lakásának is a lehallgatása.
Csak annyit tudtam, hogy egy helyiség kivételével mindenütt vannak
lehallgatók, de hogy melyik az az egy helyiség, azt nem tudta
egyikünk sem. Eredeti módon ellenőriztük, Istvánnal közösen, a
lakásukat. Megegyeztünk abban, hogy egyik este későn, amikor én
vagyok szolgálatban, ő végigmegy a kislányával a lakás valamennyi
helyiségén s mindegyiknek nevet adnak: ez a Majtényi szoba, ez a
Jókai szoba stb. Utána elmondta nekem a szobák neveit, s az a
helyiség, amelyiknek a nevét nem tudtam, az volt a lehallgató nélküli
helyiség.

Mint mindenki, én is tudtam, hogy Király járt Magyarországon, és azt
is, hogy Csoóri Sándor segített neki az Ilie Verdet-hez írott levelének
külföldre juttatásában és megjelentetésében. Mivel Károly a
Securitate egyik célszemélye volt, az öccse is egyre érdekesebbé
vált. István az Állami Levéltár vezetője volt akkoriban
Csíkszeredában. A levéltárak Romániában a belügyhöz tartoztak. Így
természetes, hogy felmerült a vezetők agyában, hogy meddig tűrhetik
Király Istvánt ebben a pozícióban, akkor, amikor nem belügyes, de
egy belügyi intézmény élén áll. Én egyet tehettem, Istvánt mindenről
tájékoztattam, ami a személyükre vonatkozott - mindaddig, amíg el
nem hagyta Romániát.

Amikor Király Károly még Marosvásárhelyen volt, gyanút fogott, hogy
valami nincs rendbe az egészségi állapota körül. Megpróbálta egy
ismerős orvos által kivizsgáltatni magát. Azt gyanította, hogy
besugarazzák. Mivel az efféle tevékenység parancsba adása nem
megyei, hanem fővárosi szinten történt, nekem nem lehetett
tudomásom róla.

Egyik gyerekkori barátjához, Jeszenszky Ferenc főorvoshoz fordult,
hogy az összegyűjtött leleteket segítsen kijuttatni Magyarországra,
hadd állapítsák meg, fennáll-e a sugarazás ténye vagy sem.
Jeszenszky ekkor került a látókörömbe. Addig is futott keményen,
mint utóbb kiderült, de én arról akkor még nem tudtam. Központi
szinten tartották vele a kapcsolatot, s nem általunk.

Csíkszeredába futott be a hír, hogy érkezik egy magyarországi orvos,
a nevére nem emlékszem (Csoóri Sándor kérésére Levendel László
orvosprofesszor utazott el Marosvásárhelyre Jeszenszky főorvoshoz,
hogy elhozhassa Király Károly leleteit, amelyeket Budapesten Zsebők
professzor vizsgált meg. Sajnos ő nem tudta, hogy egészen más
leleteket juttattak el hozzá - B. J.), akit Jeszenszky a lakásán fogadott.
Így nekünk egyszerűvé vált a lehallgatása. Miután megérkezett a
pesti orvos, beszélgettek, megvacsoráztak, s ekkor mondta neki
Jeszenszky, hogy valószínűleg figyeli a belügy. És jobb lenne, ha nem
vinné magával Király Károly leleteit, nehogy lebukjon a határon. Ő
amúgy is utazik napokon belül egy magyarországi konferenciára,
biztonságosabban viheti magával az anyagot. Ebben meg is
állapodtak, majd a pesti orvos távozott. Alig megy el a vendég, s én
még ki sem kapcsolom a lehallgatót, amikor Jeszenszky doktor
megragadja a telefont és hívja a szállodát, ahol a pesti orvos lakott.
Anélkül, hogy bemutatkozott volna, közli: nyugodjanak meg az
elvtársak, mert az adatok nála vannak, sikerült átvernie a magyar
orvost. Óriási a megkönnyebbülés a vonal végén. Akkor döbbentem
meg igazán én – a vonal „harmadik” végén –, akkor értettem meg,
hogy miféle játszma folyik itt.

Két-három nap múlva sikerült jeleznem Istvánnak, hogy mi is történt, s
megbeszéltünk egy találkozót egyik délelőttre. Térdig érő hóban
caplattunk az erdőben. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet Károllyal.
Még aznap felutazott Vásárhelyre, hogy figyelmeztesse testvérét.
Visszatérte után közölte velem, hogy Károly provokációnak tekinti az
én figyelmeztetésemet, mert a legmegbízhatóbb barátja Jeszenszky
doktor. Én mit tehettem, másnapra újra találkozót kértem s átadtam
Istvánnak egy kazettamásolatot Jeszenszky doktor
telefonbeszélgetésével, amelyet a bukaresti elvtársakkal folytatott.
Egyetlen kérésem volt Istvánhoz: üljenek kocsiba, menjenek ki
valahova jó messzire a városból, szálljanak ki az autóból, menjenek jó
messzire attól is, és úgy hallgassák meg az átjátszott beszélgetést.
Azt is kértem, nehogy másolatot készítsenek az anyagról, mert annak
katasztrofális következményei lennének rám nézve is. Így is tettek.
Király Károlyban ekkor tudatosodott, hogy egy kemény ág roppant
össze alatta. Bár megegyeztünk Istvánnal abban, hogy semmi olyant
nem tesznek, ami elindítaná a belügy lavináját, de sajnos nem így
történt. Király Károly nem tudott az érzelmei felett uralkodni és olyan
eszközhöz nyúlt, amit én biztosan elleneztem volna.

Kitört a balhé

Nyílt levelet írt Jeszenszky doktornak.

Mielőtt megjelent volna a levél, végig kellett futnia a belügyi vonalon.
Nem lehet leírni azt a riadalmat, amikor kiderült, hogy Király Károly
tudomására jutott a belügy munkája. A kollegák találkozót kértek a
doktor úrtól, s próbálták megnyugtatni, hogy effélét csak valamelyik
rosszindulatú ismerőse tehetett vele, ne essen pánikba, ezt ki lehet
magyarázni. Arra nem gondoltak, hogy Király szó szerint ismeri a
beszélgetés tartalmát... Jeszenszky találkozót kért Királytól, de amaz
elutasította. Nem sikerült a „félreértést” tisztázni.

Mondanom sem kell, hogy mivel nyilvánvalóvá vált, a kérdéses
információ csak a belügyből szivároghatott ki, micsoda belső
kivizsgálási akciót indítottak el. Személyesen a Hargita, Kovászna és
Maros megyékért felelős elhárító tiszt vezette. Minden kádert
megfigyelés alá helyeztek, elsősorban az elektronikai vonalon
dolgozókat. De kellett egy megbízható emberük legyen, akivel együtt
folytathatták le a vizsgálatot.

Rám esett a választásuk. A központban nemcsak én teljesítettem
szolgálatot, hanem éjjel-nappal ilyen non-stop figyelés folyt. A
szerencsémet arra használtam, hogy igyekeztem fedezni a túlsó
oldalt. Nagyon vadásztak arra, aki kiszivárogtatta a Király-ügyet, de
velem bizalommal megbeszéltek mindent...

Ezt valahogy megúsztam.

Volt még hasonló kellemetlenségem. Biztosan emlékeznek arra,
amikor utcára került egy, a moldvai csángómagyarokról szóló
szigorúan bizalmas dokumentum. Ennek lényege: tudományosan
bizonyítani és kihangsúlyozni, hogy a moldvai csángók
elmagyarosított románok. Mivel ez kormánydokumentum volt belügyi
használatra, senki nem tehette fel a kérdést, hogy ugyan-bizony
Moldva közepén ki magyarosíthatta volna el a románokat...

Túl merész voltam, felbuzdulva kettős játékom sikerén, s ekkor bizony
túllőttem a célon. Egyik este, mikor kiléptem a szolgálatból, úgy 11
óra körül, magammal vittem ezt a titkosnak minősített dokumentumot
és átadtam Istvánnak tanulmányozásra. Sajnos István is rátett egy
lapáttal és hét példányban sokszorosította az anyagot, s az általa
barátainak vélt személyeknek tovább is adta. Egy óra nem telt el attól
a pillanattól, hogy átadtam neki a dokumentumokat, óriási riadalom a
Securitatén. Sajnos nem tudtam meg, hogy a hét közül ki volt a
besúgó, mert érdeklődni se nagyon mertem.

Másnap már meg is érkezett Bukarestből az elhárítás főnöke,
Ceausescu bizalmi embere, s engem is elvittek egy ilyen „locuint~a
conspirativ~a”-ba, s azon vettem észre magam, hogy ők igyekeznek
lelket verni belém: nem létezik, hogy én ne kapjak valami szagot, és
ne tudjak rájönni, ki lehetett az, aki ezt a dokumentumot kiadta.
Lehet, hogy erkölcstelen volt részemről, de az egyik román kollegára
terelgettem a gyanút, akinek a felesége István mellett dolgozott a
levéltárban.

Ez a fiú ilyen félmagyar, félromán gyerek volt, a feladata a külföldi
rádióadások figyelése, Szabad Európa, Amerika Hangja stb., s ezen
belül is a Király Károlyra vonatkozó anyagokat kellett jelentenie. Egy
alkalommal – vagy a lelkiismeret szólalt meg benne, vagy dicsekedni
akart – lement Király Istvánék irodájába s azzal dicsekedett, hogy lám
csak, kit kell neki figyelnie. Ezt az eseményt azonnal jelentették az
elhárításnak, mert István irodáját is lehallgatták, s én erre játszottam
rá... Alexandru Rapila volt ekkor már a parancsnokunk, mert Erdélyi
Elemért „nyugdíjazták”. Meg kellett jelennie Ceausescu előtt
ünnepélyes fogadalomtételre, ahol azt kellett megfogadnia, hogy két
héten belül törvényszék elé állítja azt, aki ezt az anyagot kiadta.

Ez nem sikerült. Nyugdíjba kellett mennie.

A „kisebb ügyek”

Két nagyobb ügyet említettem, de „kis” ügyeink sajnos naponta
akadtak. A belügy tevékenysége az ún. magyar megyékben a magyar
értelmiség behálózását fedte. A 68-as megyésítés után sokan
telepedtek le Csíkszeredában. Egy új megye megalakításakor sok új
funkció születik, ez új munkalehetőségeket jelent, s mint ahogyan
általában szokás, elsősorban azok hagyják el lakóhelyüket, akiknek
ott nem vált be a számításuk, s reménykednek az új lehetőségekben.
S az érvényesülésért sok mindenre képesek az emberek. Tehát azok,
akik itt tolongtak, vagy szakmai, vagy erkölcsi vonatkozásban már
sérültek voltak. Könnyű annak „segítő kezet nyújtani”, aki mindenáron
célba akar érni. S amikor az első lépés megvan, akkor már lehet
zsarolni is. Irányítani. Így történhetett meg, hogy az egyik
legtekintélyesebb intézmény (legalábbis annak kellett volna lennie), a
sajtó, a szerkesztőség, pontosítva: a csíkszeredai Hargita című
napilap munkatársi gárdája odáig jutott, hogy tizenötjükből hét
beszervezett volt. Akkor ez nagy eredménynek számított köreinkben.
Ma már azt mondom: szomorú...

A `70-es évek második felében a főszerkesztő Albert Antal volt.
Becsületes és korrekt magyar ember. Mivel a megyei
pártbizottságban is benne volt – akkoriban ilyen funkció mellett ez
kötelezőnek számított – megfigyelés alatt állott. A munkahelyén is,
odahaza is. Őt nagyon alaposan körbe kellett építeni emberekkel.

És ilyen emberek ott is, a sajtóban is, mindenütt kerültek.

Vele együtt dolgozott például Kolozsi Márton, Isten nyugtassa. Neki
nagyon jó kapcsolatai voltak a bukaresti magyar követséggel. De
említhetem Zöld Lajost is, akiről tudták és tudják ma is, hogy milyen
szerepet vállalt-vállal. Közöttük volt Hecser Zoltán és Tőzsér József is.
Őróluk biztosan tudom, hogy vállalták a kollaborálást. Természetesen
nagyon nehéz meghúzni azt a vonalat, hogy meddig tart az
együttműködés és hol kezdődik az igazi besúgói szerepkör.

Az én tapasztalatom szerint minden efféle behálózás egészen kicsi
lépésekkel indul. A letámadottak azzal ámítják magukat, hogy végső
soron nem is olyan nagy dolog, amit kérdeztek tőlem, s az sem nagy
dolog, amit kértek tőlem. A folytatásra nem gondol. Pedig egy ilyen
kis lépés megtétele indítja el a lavinát! Bármikor tovább szoríthatják, s
még egy szót, s még egyet préselhetnek ki belőle. Ekkor már minden
eldől, hisz ha nemet mond, vállalnia kell saját közössége előtt, hogy
ujjal mutatnak majd rá, vagy beletörődik - ez az általános eset -, s
vége a nyugalmának.

Hadd mondjak annyit ezzel a szerkesztőséggel kapcsolatban, hogy a
legkárosabb tevékenységet Kolozsi Márton végezte, éppen a
magyarországi kapcsolatai révén. Hetente vagy kéthetente járt a
magyar követségre Bukarestbe meg Magyarországra. Ahogy
hazaérkezett, a legelső kérdés hozzá az volt: kivel találkoztál, mit
beszéltetek, ki volt még jelen stb. stb. S megbízták újabb és újabb
feladatokkal: ha legközelebb mégy, próbáld megtudni ezt meg ezt,
kérdezz rá erre meg arra... Az a tiszt, aki Kolozsi Mártont bedolgozta,
Kiss Lajos ezredes volt.

Albert Antal amiatt került a figyelem középpontjába, mert felkereste
egyik régi barátja, Blénesi Ernő, aki Fazekas János kabinetfőnöke
volt. A lakásán találkoztak, ahol Blénesi elmesélte neki, hogy mi
történt a KB (a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága - szerk.
megj.) ülésén, milyen szóváltások voltak János bácsi és X, Z között s
így tovább.

Mire használták volna ezeket az információkat? Kompromittálásra.

A Fazekas János elleni lejáratási akció ekkor, a `70-es évek közepén
kezdődött el. Sokszor jártak ide Csíkszeredába, mert Fazekas egyik
fia az itteni nőgyógyász főorvos lányát vette el feleségül. Nem volt
igazán sikeres házasság, mert a fiú kissé komolytalan volt, ivott is.
Sokszor előfordult, hogy amikor János bácsi bement reggel az
irodájába, Ceausescu hívatta, előadta, hogy a fia már megint mit
m^uvelt Mamaian vagy Csíkszeredában vagy bárhol.

Fazekas János azzal hívta ki az általános haragot maga ellen, hogy
egy KB-ülésen, ahol Elena (Ceausescu felesége - szerk. megj.) is
jelen volt - akinek akkor még nem volt semmiféle pártfunkciója - s
mindenbe beleszólt, azt találta mondani, hogy ennél az asztalnál a
hölgynek nincs szava és ne jártassa a száját.

Ekkor törtek ki a nyílt szembenállások.

Például Fazekas köszönt a többi miniszternek, akik Elenának kezet is
csókoltak, csak ő nem köszönt és nem csókolt kezet.

Így már ezeken az üléseken elindult Fazekas lejáratása. Bármit szólt,
mindig akadt egy-két kolléga, aki felállt és elmondta a kritikáját,
megbírálta Fazekas János magaviseletét s így tovább.

A vezetők megfigyelését mindig maga Ceausescu rendelte el, ő volt
az indítványozó, a Securitate pedig a végrehajtó. Blénesi Ernő,
Fazekas embere pedig mindezt elmesélte gyerekkori barátjának,
Albert Antal főszerkesztőnek.

Fazekas János jól ismerte a történelmet, s bizony Tusnádon mindig jó
hangosan nyilatkozott a valós történelmi tényekről, s ez nem tetszett
a belügynek. Nem volt közismert, hogy milyen sokat dolgozott, meg
akart írni mindent. Blénesi meg eldicsekedett ezzel a barátjának, s
még tanácsot is kért, hogy vajon hol lehetne ezeket az írásokat
elrejteni. Arról is beszéltek, hogy vízhatlan zsákokban kellene elásni a
kertben.

A belügyben ez egyből robbant. Az, hogy egy miniszterhelyettes
effélékkel foglalkozik, eleve végzetes volt számára.

Az átlagember el sem tudta képzelni, hogy ebben az elmaradott
országban ekkora hangsúlyt fektetett a belügy az ellenőrzésre.
Miniszteri szinten is. Az átlagpolgárnak már majdnem hazafias
kötelessége volt - e logika szerint - a belüggyel való együttm^uködés.

Az író nyomában

Sütő András sikaszói házában is többször jártunk. Elég körülményes
volt azt a házat berendezni. Szegény Sütő éppen csak azt nem tudta,
hogy akárhány lakatot is tesz az ajtajára, a megoldást arra, hogy
bejussunk, mi mindig megtaláltuk.

Általában a szabadsága ideje alatt tartózkodott Sikaszóban hosszabb
ideig. Ilyenkor mindig ki kellett szállnia egy külön technikai
csoportnak, amely m^uködésbe helyezte a távirányított berendezést.

Amikor kiérkezett, máris küldték hozzá a megfelelő „barátokat”, hogy
stimulálják, hogy beszéljen. Ha csak a feleségével lett volna
kettesben, nem beszélt volna semmi lényeges kérdésről.

Az egyik kollegám éppen Udvarhelyen dolgozott, amikor Sütő építette
a villáját az Ivóban. Ő mesélte, hogy abba az építkezésbe mindenki
besegített, hogy minél hamarabb kész legyen a ház.

Tudták, ha nincs otthon Vásárhelyen, akkor idejön hétvégére.

Az erdészre bízta a házát, akit a kollegáimnak mindig bolondítaniuk
kellett, hogy ne vegye észre, hogy min dolgoznak. Elvitték
fabélyegezni az erdőbe, volt, amikor h^utőszekrényt szállítottak neki
vagy valami egyébbel foglalták el. Valószín^u, hogy észrevette a nagy
sürgés-forgást, kutyaugatást, de nem szólt.

A gátnál volt egy irodaépület, onnan hallgatták le Sütő házát. Minden
pillanatában követték. Vásárhelyen is, itt is, bármerre járt is.

Neki is rengeteg rosszat tett Jeszenszky doktor, az akkori megyei
egészségügyi igazgató. Megjegyzem, hogy `89-ben, amikor kiderült a
belügyes múltja, a kórháztól el is kergették, de most miniszteri
tanácsos az Egészségügyi Minisztériumban. S még azt mondják,
nincs visszarendeződés...

Mégis azt mondanám, a legkárosabb kapcsolata Sütőnek Bertalan
Sándor néptanácsi titkár volt. Korondi születés^u ember, aki a
belügyben Páter fedőnévvel dolgozott. Az ő feladata az volt, hogy ha
bármi kétely felmerült volna a jelenlévőkben a hely biztonságát
illetően, megnyugtassa őket, ugyanis ő párttag volt, s a szabály az
volt, hogy ahhoz, hogy egy párttagot a belügy beszervezhessen,
engedélyt kellett kérnie a megyei első titkártól. Én a saját fülemmel
hallottam, hogy ezzel nyugtatta meg a jelenlévőket.

Ugyanez a Bertalan Sándor családi barátságban állt Albert Antalékkal
is. Naponta találkoztak, egy házban laktak, egy blokkban, egymás
alatt.

Eszembe jut egy nevetséges epizód. Egy alkalommal, amikor az
Albert családnál vendégség volt, mint mindig, rögzítettük a
beszélgetést. Nem voltunk kötelesek mindent felvenni, a lehallgató
megítélésére bízták, hogy a banálisabbnak ígérkező
beszélgetésekből mit rögzítenek. Páter barátunk nem volt hivatalos
erre az estére, de a buzgalma vagy a rosszindulata működött
rendesen. Képes volt letérdelni a sarokba, a távf^utés csöve mellé és
fülelni. Másnap pedig jelentkezett Erdélyi Elemér tábornoknál a
jelentésével. Ugyanis az ilyen fontosabb személyekkel: megyei titkár,
párttagok stb. a tábornok foglalkozott, nem a beosztottai.

Erdélyi mesélte el, amikor tőlünk is kérte a jelentést az aznapi
vacsoravendégekről, hogy Bertalan Sándor képes volt a sarokba
térdepelve fülelni.

Soha nem fogom megérteni, milyen rugók mozgathatták benne ezt az
ösztönt - örök talány marad számomra.

Hogy ne tudjanak maguk köré közösséget szervezni

De hadd mondjak jót is. Sokakat próbáltak zsarolni, de voltak, akikkel
hiába kísérleteztek. Ilyen ember volt többek között Ferenczes István
és ifj. Hegyi István tiszteletes úr Csíkszeredában, akikkel
vagonszámra írattak deklarációkat a Securitatén, de mindig nemet
mondtak. Sok hátrányuk származott ebből! Mégsem álltak kötélnek.
De ugyanígy említhetem Katona Ádámot is Székelyudvarhelyről, aki
ugyancsak besugó volt és marat is az RMDSZ tömegáben.A belügyi
munka, mint mondottam a beszélgetésünk elején, átfogó volt.
Dolgoznunk kellett egyaránt gazdasági, kulturális vagy egyházi
vonalon. A római katolikus egyházat alkotmányilag megtűrt
egyházként kezelték, ugyanis nem voltak hajlandóak belefoglalni a
mise végén elhangzó imába az államfő, Nicolae Ceausescu nevét. A
mi feladatunk pedig az volt, hogy kíséreljük meg a papságot is
belevonni a munkánkba. Ők is gyarló emberek, s nagy ritkaság, hogy
legalább egy félrelépésük ne lett volna az életükben.

A legkárosabb tevékenység Antal József esperes úr idejében zajlott.
Elsősorban azért volt káros az ő tevékenysége, mert segített a fiatal
lelkészek elhelyezésében. A belügy igen gyorsan felmérte, hogy ki az
a fiatal papok közül, akiben van valami készség, valami
gyökéreresztési hajlam. Példának említeném Gergely István
csíksomlyói plébánost, akit ki is akart a belügy készíteni, mert arról,
hogy befogják, szó sem lehetett...

Ezeket a fiatalokat igyekeztek tovább helyeztetni, ha lehetett, akár
évenként is, hogy ne tudjanak közösséget építeni maguk köré.

Kényelmetlen kimondanom, de ennek az esperesnek nőügye volt, s
azzal lehetett zsarolni. Volt egy másik plébános is, aki Csatószegen
szolgált, Incze Dénes. Őt a külföldi utakkal lehetett befogni. Akarsz
menni? - kérdezték. Akart. Nem is kértek tőle sokat az első menetben,
csak azt, hol voltál, kivel találkoztál, mit mondtak - ha nem mondod, mi
akkor is tudni fogjuk stb. Így folyik ez minden területen,
mozaikkockákat raktunk ki, s abból már lehetett következtetni.

De említhetem a csíkszeredai kántort is, aki `90-ig biztosan
beszervezett volt. Tavaly hirtelen lemondott s otthagyta kántori
hivatását.

Meg kell mondanom, a református lelkészeket sokkal kevésbé tudtuk
meggyúrni, mint a katolikusokat.

Ha már itt tartunk, szólnék Pálfi Géza tisztelendő atya haláláról is
néhány szót. `89-ben Udvarhelyen meg akarták lincselni Fekete
István kollegánkat, mert a közvélemény úgy tudta a Szabad Európa
rádióból, hogy ő verte meg a plébánost, mígnem az belehalt
sérüléseibe. Fekete kollegát Váradra vezényelték át, hogy nehogy
agyonverjék. Pedig Fekete Istvánnak nem volt kapcsolata Pálfi
Gézával. Az egyház az egyes vonalhoz tartozott, ő pedig a gazdasági
vonalon dolgozott. Pálfi atya Vásárhelyen halt meg a kórházban,
rákos volt szegény.

Mondanék olyan dolgokat is, amelyek ma is érvényesek.

Felmerül egy név. A csíkszeredai unitárius lelkész neve, Száva
Péteré. Ő nemcsak egyszerű beszervezett volt, hanem aktív belügyi
tiszt, akit kiszöktettek Németországba. A legenda úgy szólt, hogy ő
szökött meg - meggyőződésem, hogy ma is aktív ügynökként
működik.

A román titkosszolgálatnak az egyik legfontosabb feladata a magyar
emigráció vélekedésének, tevékenységének megismerése volt, és az
ma is.

Itt van példának okáért a festőművész, Márkos András esete, aki a
feleségével együtt Amerikába szökött, majd elváltak s ő visszajött
Európába, Németországba. Már akkor behálózták, amikor
díszlettervező volt a sepsiszentgyörgyi színháznál. Személyesen is
nagyon jól ismerem, gyerekkori pajtások voltunk. Tudom, hogy őt az
italozásai és kicsapongásai miatt tudták megzsarolni. Ő is az
emigrációval foglalkozott. Az őt megdolgozó tiszt neve: Marin Luca
alezredes. Sajnos olyan alkalomról is be tudok számolni, amikor a
kettőjük találkozóján elhangzottakat kellett rögzítenem. Azt is tudom
Márkos Andrásról, hogy sokat jár Kőszegre, lehet, hogy már házat is
vásárolt Magyarországon. Itthon egy alkalommal járt, az édesapja
temetésére jött haza. Tavaly márciusban halt meg az édesapja.
Szegény öreg, egy alkalommal büszkén mesélte nekem, hogy
képzeljem el, felkérték a fiát Németországban, hogy igényelje csak
nyugodtan a német állampolgárságot, hisz annyira sikeres művész,
de hát ő nem fog ott maradni, csak még fejleszti magát, aztán
hazajön... A szülei úgy tudták, a fiuk valóban kiszökött. Az édesapja
különben a magyar királyi hadsereg tisztje volt egykoron, kemény,
becsületes ember.

Fodor Sándor kiönti a szívét Nagy Benedeknek

Egy alkalommal megjelenik Fodor Sándor, az író, Csíkszeredában,
Nagy Benedek lakásán, 1989-ben. Meg kell jegyeznem, hogy ezt a
lehallgatást már nem én végeztem, hanem két kollegám - az egyiket
`90-ben, a másikat `91-ben helyezték tartalékállományba. Tehát
megjelenik Nagy Benedeknél, annál az embernél, akinek a
megdolgozására magam is jól emlékszem.

A közöttük lezajlott beszélgetésben szó esett a belügyről is. Nagy
Benedek régi beépített emberünk volt, s hát neki panaszkodik Fodor
Sándor, hogy megkeresték a belügytől és kollaborálásra kérték fel,
de ő ezt visszautasította. Megmondta, hogy ilyesmire nem vállalkozik.
Ő nem lesz hajlandó arra, hogy a barátairól jelentéseket írogasson.

Akkoriban még érvényben volt az a törvény, hogy ha bárki külföldi
állampolgárral érintkezett, azt 24 órán belül jelentenie kellett a
munkahelyén a személyzetisnek. Ez állampolgári kötelessége volt
mindenkinek. Az író azt mondta, csak ezt az egyet vállalta, nagy
nehezen.

Nagy Benedekről csak annyit, ma is RMDSZ-képviselő, és az ilyen
emberek rendkívül sok kárt okoznak a szövetségnek.

Nagy Benedeket az `56-os magyar forradalom miatt hurcolták meg
diákkorában. Már akkortól nyilvántartásban volt. Az ő belügyi felelőse
szintén Kiss Lajos alezredes volt, aki még a lakásán is rendszeresen
látogatta.

Szeretném megjegyezni, hogy azokat, akik egyáltalán szót emeltek az
`56-os forradalom ügyében vagy szimpatizáltak vele, valamennyiüket
kiemelten figyelte és követte a belügy. Ehhez nem kellett semmit
elkövetnie, egyszer^uen célpont volt. Hivatalból igyekeztek megnyerni
a belügy számára - ha kellett, élete végéig is képesek voltak
győzködni. Követték és igyekeztek beszervezni.

Ami különös, Nagy Benedeket is megpróbálták kompromittálni.
Például amikor tanított, diáklányokkal. Sajnos a technikai berendezés
nem volt a megfelelő helyen, így nem tudtuk bizonyítani, hogy
valóban történt-e valami a diáklány és a tanár úr között...

Kiss alezredes meglátogatta időnként. Vitt neki külföldi könyveket - ez
minden esetben magyarországi könyvet jelentett -, megkérte, olvassa
el s mondja el a véleményét. Ezek az udvarias találkozók csak arra
voltak jók, hogy ne szakadjon meg a kapcsolat a megfigyelő és a
megfigyelt között.

Egyik `90-ben tartalékolt kollegám mondta, hogy `89-ben hirtelen
utasítás érkezett Bukarestből: Nagy Benedekéknél sürgősen
technikát kell szerelni. Nem sokkal ezután meg is kapja a
jóváhagyást, hogy kiutazzon a leánytestvéréhez Németországba.

Nem szeretnék semmi rosszat mondani róla, de azt biztosan tudom,
hogy az olyan személyek, mint Nagy Benedek is, akik olyan priusszal
rendelkeztek, mint ő, normális körülmények között nem juthattak ki az
ország határán kívülre!

Még egy érdekességet megemlítenék. Többször hallottam magam is
a Kiss ezredessel való beszélgetéseit, amelyekben mindig azt
ismételgette, hogy szeretné visszakapni a párttagságát, mert ennek
hiányában az előrejutásra semmi reménye nem lehet. S neki, mint az
Előre cím^u napilap területi tudósítójának, több lehetősége nyílt volna
meg az RKP tagjaként.

Verestóy Attilát kiemelték

Hajdú Gábor szenátort is megemlíteném. Őt a `70-es évek elejétől
igyekeztek beszervezni, de nem hagyta magát. Becsületes, tiszta
ember. De ugyanígy Borbély Imre is.

Hargita megyének viszont van egy RMDSZ-szenátora, akinek a
személye igen sok kérdőjelet vet fel: Verestóy Attila. Dióhéjban
próbálom meg összefoglalni a belügyhöz való viszonyát
kamaszkorától. Valamikor középiskolás korában belekeveredett egy
bandába. A fedőnevük Vipera volt. Akkori minősítés szerint egyszerű
huligánokként kezeltük őket. A banda tagjait, az egy Verestóy Attilán
kívül, mind kicsapták az iskolából. Neki nem történt semmi bántódása.
S egy ilyen billoggal még az egyetemet is sikeresen elvégezhette.
Nem tudom, mennyire közismert, de az egyetem után
vegyészmérnökként Elena Ceausescu bukaresti kutatóintézetének
lett a munkatársa.

A beszervezését, mármint a kutatóintézetbe, Udvarhelyen
személyesen a volt belügyi főnök, Coman őrnagy végezte. Ő
foglalkozott a Verestóy Attila dossziéjával, és személyesen készítette
fel a munkára, mielőtt a fővárosba irányították volna. Azt, hogy abban
az intézetben milyen kutatómunka folyt, én nem tudom, de azt igen,
hogy oda közönséges halandó - különösen magyar ember - nem
kerülhetett be.

Az elmúlt négy év alatt a nacionalizmus rendkívüli módon kiéleződött,
mindent és mindenkit támadtak, aki magyar, egyedül őt nem. Talán ő
az egyedüli ember, aki nem érintett soha semmiben. Pedig az RMDSZ
egyik igencsak markáns egyénisége.

Kísért a múlt

Szeretnék pár szót szólni arról, hogy én valójában miért is
vállalkoztam erre a beszélgetésre.

Romániában is, úgy-ahogy, de tagadhatatlanul volt egyféle
rendszerváltás. Sem a román politikai elit, sem a hamar megalakult
RMDSZ nem figyelt arra, hogy valamiféle szelekcióra is szükség lett
volna. Nem lett volna szabad megelégedniük azzal, hogy „jó, ezt
odatesszük vezetőnek, mert ez magyar ember”... Az RMDSZ saját
háza táján nem nézett körül figyelmesen, s ennek az ősbizalomnak az
igazi eredménye csak 3-4 év múlva mutatkozott meg. És hangsúlyozni
szeretném, hogy nem a hatalmi harcról beszélek, hanem arról, hogy
igen sokan vannak a vezetők között, akiknek a múltja kísért. Sajnos
elmulasztották azt a pillanatot, amikor `90-ben még lett volna
lehetőségük a „vallomástételre”. El kellett volna mondaniuk, hogy kit
milyen kényszerrel, zsarolással, trükkel, mézesmadzaggal stb.
szervezett be a belügy. Ezt elmulasztották, így bármikor elindíthatnak
bármiféle kompromittáló, lejáratási akciót ezek ellen a személyek
ellen, bármikor megzsarolhatók, megfélemlíthetők, ne adj, isten,
megvásárolhatók.

Lehet, hogy annyira naivak voltak, hogy azt hitték, tiszta lappal
indulhatnak, s mindent el lehet felejteni, s most már becsületes életet
élni? Pedig éppen saját tapasztalatukból tudniuk kellett volna, hogy
ez az intézmény olyan, mint a maffia: aki egyszer belekeveredett,
onnan kiút nincs. Ismétlem, akinek nem volt mersze `90-ben kiállni és
vallani, azt bármikor elkaphatják.

Csak idő kérdése.

Engem zavar az a magatartás, hogy „bármi áron egységesnek kell
maradnunk az RMDSZ-en belül”. Szerintem ha szembe mernének
nézni ezekkel a problémákkal, nem odáznák el ezt a kérdést, talán
még megtisztulhatna a szövetség. Egyszer s mindenkorra tisztázni
kellene, hogy az egyes vezető személyiségeknek milyen múltbéli és
jelenbéli kötődése van az államhatalom bizonyos szálaihoz.

Ezt másképp nem lehet, nem lehet.

A baj az, hogy az RMDSZ-ben sok ilyen múltú ember működik ma is,
és ahogy a legutóbbi események is mutatják, sajnos lehet irányítani
őket.

A három B ügye

Volt Csíkszeredában egy nagy botrány, a Borbély-Búzás-Bíró esetre
gondolok. Bíró Kati pontosan a belüggyel szemben lakott. Búzás
László és Borbély Ernő barátok voltak. Borbély akkor került
Csíkszeredába tanárnak. Hármasban találkozgattak. Búzás nős
ember volt, de összejött a lánnyal, s már ez a félrelépés lehetőséget
adhatott a megkörnyékezésére. Mert akkoriban, ugye, mindenki
politizált.

De mi is történt? Borbély Ernő lakását fel kellett szerelnünk
technikával. Ellenőriznünk kellett. A vele foglalkozó tiszt Alexandru
Vasile hadnagy volt. Ő felelt a tanügyért. Bármilyen hihetetlen is, neki
időről időre kiadták, hogy ennyi s ennyi idő alatt hány tanárt és diákot
kell megdolgoznia. Ernőre is így került sor, s ő látszólag vállalta is a
szerepet. S mert vállalta, minden vonalon le is kellett ellenőrizni. Ezért
kellett lehallgatókat szerelni az ő lakásába és a Bíró Katiéba is, ahol
mindig összejöttek ezek hárman, meg persze mások is jártak
hozzájuk.

Először az ún. „filaj” követte a megfigyeltet, így hívták azt a belügyi
részleget. A nap 24 órájából 24-et követték a célszemélyt. Mindent
lejegyeztek róla: kivel beszélt, kivel fogott kezet, kivel tartott
kapcsolatot stb., stb.

Ők hárman tehát Bíró Katinál találkozgattak. S mint mondottam, a
Bíró Kati lakását is ellátták megfelelő technikával, s ekkor buktak le...
Ernő viccesen újságolta el a barátainak, hogy milyen könnyedén
félrevezette a belügyi tisztet. Megjátszotta, hogy vállalja a feladatot,
de erről szó sincs.

H^u, micsoda ribillió keletkezett a dologból. A belügyesek ellenszenve
emiatt támadt fel irántuk. Úgy döntöttek, ha ezek ennyire
megtévesztették őket, majd elverik a port rajtuk. Hogy mi volt az az
ellenséges tevékenység, ami miatt még börtönt is kellett viselniük?
Olvasták az újságokat és kommentáltak. Ez még mindennapos
esetnek számított még a belügynél is, de ez a Borbély Ernő egy kicsit
dúsabb fantáziával rendelkezett, s szeretett tervezgetni, spekulálni,
eljátszani a gondolataival.

Akkoriban épült a modern megyeháza Csíkszeredában. S ők hárman
arról kezdtek fantáziálni, hogy mi lenne, ha a felavatáskor, amire
nyilvánvalóan Ceausescu is lejön majd, robbanószerkezetet
helyeznének alá?

Ezek, ugye, igazán gyerekes dolgok voltak.

Estéről estére azt beszélték, hogy mi lesz, s hogy lesz azon a napon,
s már odáig is eljutottak, hogy amikor leszáll majd az elvtárs a
sportpályán a helikopterével, s ott lesz minden prominens
személyiség a városból, s valamennyi iskolás gyerek ott áll, s tapsol a
Kondukátornak, el lehet játszani ezt a robbantásos játékot a
paranoiás elnökkel.

A megsértett belügyes hadnagy meg milyen jelentést írt ezekről a
locsogásokról? „Veszélyeztetni szándékozzák az államfő biztonságát.”

Borbély Ernő kiutazott ebben az időszakban Magyarországra.
Egymás között úgy beszélték, hogy kapcsolatokat megy teremteni.
Nemsokára megérkezett egy férfi hozzájuk Budapestről, a Széchényi
Könyvtárból. A hadnagy újabb jelentést írhatott, újabb vádpontokkal:
„külföldi kapcsolat, szervezkedés”.

Ekkoriban volt a vezetőváltás a csíkszeredai megyei Securitate élén.
Leváltották Erdélyi Elemér tábornokot, mert magyar ember nem
tölthetett már be ilyen magas funkciót. Az új főnökünknek pedig
gyorsan kellett valami „nagy ügyet” produkálnia, bizonyítandó, hogy
mennyire veszélyesek a magyarok a román állam biztonságára. Ez az
új főnök munkaidő alatt, de azon kívül is, folyamatosan - hogy is
mondjam csak - olyan eufóriás állapotban volt, magyarán ittas volt.
Nem röstellte többször is kijelenteni a munkatársainak, hogy őt azért
küldték ide, hogy móresre tanítsa ezeket a „bozgorokat”.

Ezért kellett ezt a semmi dolgot is annyira felfújni. A felhajtás pedig
egyre nagyobb lett, mert Búzás László testvére éppen a funkcióban
lévő szeredai polgármester volt. Ekkor kezdődött el az igazi macska-
egér játék. Hagyták tudatosan, hogy beszéljenek, tervezgessenek,
pontosabban csépeljék a semmit, hátha össze lehet majd állítani
valamit az elejtett szavakból.

Én akkor megkerestem Erdélyi Elemér tábornokot a Megyei
Turisztikai Hivatalnál, mert oda helyezték át, s megkérdeztem, hogy ő
mit csinálna ebben a helyzetben. Azt válaszolta, jól fenékbe rúgná az
egész társaságot, s hazakergetné azzal, hogy máskor ilyen
hülyeségekről ne fecserésszenek. Kár, hogy nem volt, aki végül
megtegye...

Elképzelni sem lehet

Az törvény volt, hogy aki a börtönből szabadult, csak akkor hagyhatta
el a fogházat, ha aláírta az „angajament”-et. Természetesen csak
egyfajta lelki terror alkalmazásával érhették el ezt, a módszert pedig
személyre szabva alkalmazták. Aki börtönbe került, azzal már egy
másik elhárító tiszt dolgozott, de az előző elhárítótól pontos anyagot
kapott az illető személyről. Példát is említenék. A zetelakiak és az
oroszhegyiek esetét, akik közül ketten öngyilkosok is lettek. Vajon
miért? Nyilván a lelki terrort nem tudták elviselni. A börtönben, sajnos,
a lelki terror mellett a fizikai alkalmazása is napirenden van. Nem a
fegyőr veri a magyar rabot, hanem beteszik pl. a köztörvényesek
közé, s csak annyit mondanak nekik: „Ez a bozgor régóta a Securitate
informátora”. Ennyi elég is...

A börtönökben is ugyanazzal a módszerrel dolgoznak, mint a kinti
életben. Ott is besúgókat szerveznek be. Megemlíteném még
Cseresznyés Pál esetét is. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mikor
kerül ki s milyen egészségi állapotban. Még akkor is, ha a nemzetközi
közvélemény most odafigyel rá! Gondolom, a szokásos terrort most
nem alkalmazzák vele szemben, de én azt hiszem, hogy a
börtönbüntetése kezdetén mindent, ami elképzelhető s még azt is,
ami nem, végigcsináltak vele is... Véleményem szerint a román
kormány addig fogja húzni-halasztani az ügyét - ilyen tárgyalással
meg olyan megbeszélésekkel -, amíg a rászabott időt le nem tölti. (Ez
kis híján így is történt - szerk. megj.) Csak azért, hogy Románia
megmutathassa a külvilágnak, hogy a kisebbségiekkel szembeni
akaratát igenis érvényesíti.

A vásárhelyi magyarellenes pogromról

Ha már Cseresznyés Pálról szóltam, beszélnünk kell a Sütő András
elleni 1990.-es márciusi merényletről is. Nemrég beszéltem az egyik
haverommal – munkatársak voltunk – aki épp abban a tömbházban
lakik, amelyikben az a gyógyszertár van, ahonnét elindult az egész
vásárhelyi rémálom. Ő mesélte el, hogy legalább tízszer telefonált a
rendőrségre, hogy jöjjenek, mert nagy baj van. Nem jött ki senki.

Lehet, nem mindenki figyelt egy mozzanatra, mégpedig arra, amikor
Cofariu – aki miatt ma Cseresznyés ül – több alkalommal is azt
nyilatkozta a televízióban, hogy a papjuk már egy héttel korábban
kihirdette a templomban: ha meghallják a harangszót ekkor és ekkor,
menni kell Vásárhelyre. Tehát azon, hogy egy spontán vagy
szervezett ügy lett volna, nincs mit tisztázni. Szervezett pogrom volt és
a rendőrség szervezte, politikai indokból és utasításra. A Securitatét
akkorra már szétverték, a Román Hírszerző Szolgálat pedig még nem
állt fel, még nem volt olyan állapotban, hogy egy ilyen akciót
lebonyolíthatott volna. Ki merem mondani tehát, hogy ezt csak
kormányszinten lehetett megszervezni, a rendőrség bevonásával.

Az emigránsok beszervezése - csíki forradalmi kitérővel

Nagyon izgatta a szerveket a nyugati magyar emigráció. Féltek tőlük.
Féltek, hogy képesek lejáratni Romániát a saját kormányaik előtt. Itt
azt hitték, hogy a nyugati magyar emigráció komolyan megszervezett
csapattestként működik...

Néhány esetet elmondanék arról, hogy miként szervezték be a kinti
magyarokat. Volt Szeredában egy taxisofőr, aki kiszökött
Svédországba. Eltelt egy bizonyos idő, s le szeretett volna mondani
román állampolgárságáról. De Bukarest nem is reagált a kérvényeire.
Hogy valamit elő tudjon mozdítani az ügyön, hazautazott. Azonnal
hívatták is az „útlevélosztályra”. Vázolták neki, hogy milyen változatai
lehetnek annak, hogy ő lemondhasson a román állampolgárságról.
Nem olyasmit kértek tőle, hogy lopja el a svéd állam legféltettebb
titkait, hanem csak annyit, hogy emlékszik-e XY-ra, aki ekkor és ekkor
szökött ki? Meséljen róla, most mit csinál. S ha ezt megteszi, az ő
öreg, 70 év körüli szüleinek itthon nem esik semmi bántódása...

Ennyi volt az egész. Szépen aláírt. Ezek az okmányok pedig
megvannak, haláláig bármikor előszedhetők s ellene felhasználhatók,
ezekkel zsarolható.

1989. december 22-én a csíkszeredai tapstérről a rendőrséghez
tóduló tömeg megrohanta az épületet, magam is ott voltam, meg
akartam védeni az ártatlanokat, hisz sok olyan ember is dolgozott ott,
akiknek semmi köze nem volt sem a beszervezésekhez, sem a
verésekhez, semmihez, csupán egyik papírt elvitték egyik íróasztaltól
a másikig. De hát, mint tudjuk, a megvadult tömeg nem válogat.
Körülvették az épületet, sokan részegek voltak, másokat az évekig
elfojtott és akkor kitörő indulat mozgatott. Belül a rendőrök álltak
géppisztolyosan. A parancsuk az volt, hogy semmi szín alatt sem
szabad lőni, de a beijedt ember félelmében is elsütheti a fegyverét.
Valahogy tizedmagammal bejutottunk az épületbe, s elkezdtünk
tárgyalni a rendőrökkel, hogy tegyék le a fegyvert. Később
felrohantam a második emeletre, én is ott dolgoztam néhány évvel
azelőtt, tudtam, hol tartják a dokumentációt. Szerettem volna
megmenteni a személyi adatokat, hogy az a sok disznóság ne
tűnhessen el nyomtalanul. Amennyit tudtunk, beleraktunk valami
zsákokba. Pontosan tudtam, hogy az egész Európa ott volt papíron...
Azt hittük, jó kezekre bízzuk az anyagot. Utoljára Pataki Imre
elvtársnál volt, aki ugye akkor prefektus lett, Fülöp Árpád adta a
kezébe, akit `89-ben tartóztattak le, s azóta se látta senki... De ha
tudtam volna, hogy ilyen mértékű visszarendeződés lesz, hagytam
volna az egészet a fenébe.

Akkor futottam össze, ott, a belügy folyosóján, Koszta Nagy Istvánnal,
aki szintén a Hargita szerkesztőségének a „szülöttje”. A szerkesztőség
előtt a cenzúránál dolgozott, amíg volt cenzúra. A felesége a `80-as
évek vége felé maradt kint Németországban, s ő is kérte a végleges
kitelepedését. Nagy cécót rendeztek ekörül. Kirúgták az újságtól,
Balánbányán dolgozott egy ideig a bányavállalatnál, s egy adott
pillanatban megjelent a belügynél. A kollegám véletlenül szerzett
tudomást róla, mert neki kellett lehallgatnia. Arról panaszkodott, hogy
ő korábban informátor volt, s mostanában már nem keresi meg senki,
s most jelentkezik önkéntesnek. Elmondta, hogy jó kapcsolatai
vannak Németországban. Időnként hazajött, s mindig jelentett is
rendesen.

Tehát `89-ben találkozom vele ugyanott, ahol öt évvel korábban is
volt alkalmam látni őt. (Mellesleg sógorsági viszonyban van Nagy
Benedekkel, de hogy tudják-e egymásról, hogy mindketten
bedolgozók voltak, azt nem tudom.) A kollegám igazolta, hogy Koszta
Nagy István feladata a magyar emigráció figyelése volt Ausztriában,
Németországban, de Magyarországon is. Hiába beszélt itt mindenki a
testvéri és baráti országokról, a legkomolyabb ellenfélnek, ellenséges
államnak mindig is Magyarországot tekintették. Akkor, 1989
decemberében azt kérdezte tőlem, mi lesz a Céggel? Mondom, úgy
néz ki, hogy megszűnt. Most, ha jól tudom, valamilyen alapítványt
igazgat. Kétségbeesetten figyeltük, hogy mikor legutóbb itt járt
Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter egy küldöttséggel, a fogadó
házigazda maga Koszta volt. De láttam a Duna Televízióban is egy
Heti Hírmondóban, amelyet Csáky Zoltán vezetett, s bizony
csodálkoztam, hogy ilyen embereket népszerűsítenek. Pedig a
napilapokban mindenki olvashatta, hogy az országos elhárító főnök,
Virgil Magureanu név szerint őt említi egyik jelentésében, az ő
szájából idéz egy olyan mondatot, amely egy magánjellegű
beszélgetésen hangzott el Csíkszeredában a tanügyi törvény
kapcsán gyűjtött aláírásokról. Két lehetőség merül fel, vagy
elhanyagolják Kosztát, de ezt nem hinném, mert informátort soha nem
eresztenek el, vagy épp azért idéznek tőle, hogy eltereljék róla a
figyelmet. Ez a valószínűbb változat.

Véleményem szerint az RHSZ célja a csíkszeredai RMDSZ-vezetés
lebuktatása volt. Ez pedig nem nehéz, hisz olyan személyekből áll,
mint Búzás László, Borbély Ernő, akiket bármelyik pillanatban meg
lehet zsarolni.

Tőkés Lászlóról

De vegyük a frissen kirobbant Tőkés László-ügyet is. Biztos vagyok
abban, hogy a rágalmazás nem az RMDSZ-ből indult el. Ilyen
érvágást az RMDSZ nem végezhet önmagán! Az nyilvánvaló az első
pillanattól, hogy a püspök kényelmetlen személy a román politika
számára. Mindenféle szempontból. Azt mondták `89-ben, hogy ő volt
a szikra, amelyik kirobbantotta a forradalmat Romániában. Már ha
forradalom volt. A jelenlegi hatalomnak, tudjuk, kikből tevődik össze,
határozottan kényelmetlen volt. Egy nacionalista kormányzatnak,
amelyben vannak fasiszta beütések is, nem tetszhetett, hogy éppen
egy magyar ember jóvoltából indul el a lavina. A legelején még nem
tudtak mit mondani róla, de néhány hét után már elkezdték
kompromittálni őt is. Az is kényelmetlen volt a hatalomnak, hogy a
püspök is aláírta a Temesvári Kiáltványt. Nem is kell talán
látványosabb bizonyíték, mint az, hogy a România Mare cím^u lapban
jelentek meg az őt kompromittálni hivatott „dokumentumok”. Mivel
efféle dokumentumokat senki nem tart odahaza, csakis az RHSZ-től
kaphatták meg. Az újságíróknak nagy szenzáció, hogy ilyen hírt
jelentethetnek meg. Az első lap után foglalkozik a kérdéssel a
második, a harmadik, majd átveszik a külföldi lapok is. Így kell
elindítani egy hatásos diverziót, ezt nekünk is így tanították.

Ezek után már bármit rá lehet fogni Tőkés Lászlóra, talán csak azt
nem, hogy kommunista...

Vegyük sorra, hogy `90-től mostanáig mi mindennel támadták
Tőkést? Először CIA-ügynöknek mondták, aztán KGB-ügynök lett
belőle. De volt magyar kém is. Legnagyobb bánatukra egyik sem jött
be. S ekkor találták ki azt, valószín^uleg a tömegpszichózisra
alapozva, ha a köznép nem dől be az amerikai, orosz, magyar ügynök
mivoltának, hátha bedől annak, hogy a Securitate ügynöke volt. A
Renasterea banateana és National cím^u lapokban közölték a
deklarációit, ami annyit jelent, hogy nyilatkozat. Nyilatkozatot pedig
tonnaszámra írattak az emberekkel, különösen az értelmiségiekkel, s
azokat betették, annak rendje és módja szerint, a dossziéjukba. S az
ott is maradt, s ott is fog maradni örökké.

Az embereket be lehet csapni, szerencsére sokuknak fogalmuk sincs
arról, hogy mi a különbség a besúgó és az informátor között, s mi a
„declaratie” és az „angajament” között.

Az egész biztos, hogy a püspök úrnak rengeteg ilyen kézírása fekszik
a Securitate archívumaiban. S ezekből úgy lehet ollózni és azt, amit
csak akarnak. Ezért követelte Tőkés nagyon okosan, hogy hozzák
nyilvánosságra az egész anyagot és ne részleteket közöljenek belőle.
A lényeg szerintem az, hogy szeretnék „visszavenni” tőle a román
forradalmat, amelyiknek, legalább utólag, úgy kell megjelennie a világ
előtt, mint egy tiszta román nemzeti megmozdulásnak.

Annak senki nem örült, hogy Tőkés püspök úr mindvégig
megingathatatlannak bizonyult ebben a kérdésben még az RMDSZ-
en belül is. A Szövetségben pedig azt nem szeretik, hogy ő annyira
domináns személyiség s nehéz beilleszteni a szürkék közé. Én
hiszem, hogy hovatovább egyre szókimondóbbnak kell lenni, nyíltan
kell megfogalmazni a dolgainkat, elmúlt a diplomáciai manőverek
ideje. És egyre több képviselőnknek kellene vállalnia ezt a szerepet,
mert muszáj nevén nevezni a gyereket. Csak vegyük példának az
RMDSZ ötödik éves évfordulójának a megünneplését Kolozsváron. A
többség csak az eredményekről beszélt, Tőkés László pedig
konzekvensen emlegette a Székelyföld militarizálását. A
parlamentben egyetlen képviselőnk sem beszélt erről. Ismétlem, ezért
kényelmetlen a hatalom szemében.

A külföldi támadásokon pedig nem szabad csodálkozni senkinek. Én
ismerem a módszert, de olvasni mindenki olvashatott erről Pacepa
szekus tábornok könyvében is, aki világosan bemutatta a módszert. A
módszert, amelynek nem voltak határai, s ma sincsenek. A diverziót
bárhol, bármikor végre lehet hajtani, bármilyen szegény legyen is a
román államkassza. S a feladat most az volt, hogy diverziót kell
kelteni az RMDSZ-en belül. A Román Hírszerző Szolgálat dolgozik,
rendesen dolgozik...

A diverzió természetéről

Ezelőtt két évvel az Erdélyi Naplóban olvasom, hogy Zöld Lajos miféle
dicséretes dolgokat végez, majd látom a Duna Televízióban is.
Zsenge gyermekkorától informátorunk volt. Elmentem egy
újságíróhoz, s elmondtam neki, amit tudtam róla. Meg is írta a cikket,
majd elvitte Stanik Istvánnak az Erdélyi Naplóhoz, de ő, mint
főszerkesztő nem merte megjelentetni. Az Udvarhelyi Híradó
megjelentette volna, de abba én nem egyeztem bele, hisz az a lap
még Csíkszeredáig sem jut el, nemhogy messzibbre. Aztán teljesen
váratlanul megjelent egy háromsoros cikk a nevemmel, s azt írták
meg, hogy íme, ez az alak, aki itt és itt dolgozott, miket mer mondani.
Két nap múlva két volt kollegám keresett meg, s mondják, hogy
hallják, sztár lett belőlem, s hogy ők is segítenének abban, hogy
miket kellene megjelentetni. Mivel a módszert igen jól ismerem,
mondtam nekik, hogy ne fáradjanak, hiába. Figyelmeztettek, hogy
veszélyes emberekkel állok szemben, s ha akarnak, meg is ölhetnek,
mármint azok, akikről elmondom az igazat.

Nem furcsa, hogy végül is én kerültem kényes helyzetbe?

Ha belemegyek abba a játékba, hogy az ő papírjaikat adom tovább,
én megmenekülök, de örökre zsarolhatóvá válok. És ez az, amiről
beszélnünk kell. Azok az emberek, akik nem mertek előállni, azokat
most is ugyanúgy kihasználják, mert állandóan reszketnek, hogy
kiderülhet róluk az igazság. `89-ben a csíkszépvízi öregotthon
igazgatója, Lőrincz János azért akasztotta fel magát, mert
megtelefonálták neki Szeredából, hogy már az egész város tudja róla,
hogy besúgó.

Volt olyan RMDSZ-es barátom, aki azt hányta a szememre, hogy
miért nem figyelmeztettem őket időben, hogy ki kicsoda körülöttük.
Csak azt válaszolhattam, hogy én nem mehettem oda hozzájuk, mert
azt hitték volna, provokálok.

Még néhány ismert figura

Tudtam és mondtam is, hogy Bitay Ödön dolga Demény Lajos
megfigyelése volt. Ezt konkrétan tudtam. A történész Deményt kellett
figyelnie s jelenteni róla mindent.

Mint ahogy azt is tudom, hogy Szőcs Géza nem volt soha besúgó. Ő
csak ellentmondásos személyiség. Mindent tudtunk az Ellenpontokról,
egyik kollegámtól azt is hallottam, hogy itt, Tölgyesen tartóztatták le.
Az egész országban keresték s közben itt volt az orruk előtt. Egy Colt
típusú gázpisztoly volt nála. Aztán elment külföldre. Kiutasították,
bántani nem merték, mert a nyugati sajtó tele volt a nevével. `90-ben,
amikor hazakerült, többet ígért, mint ahová eljutott. Nem tudom, miért
nem tudott kibontakozni. Kár, hogy ilyen Csutak Istvánokkal
keveredett össze. Ő sem volt soha besúgó, de sajnos más gondok
vannak vele.

A beszervezések talán már nem folynak ugyanolyan könnyen, mint
régebben. Az ún. demokrácia nálunk is hozott az emberekbe egy
kevéske önbizalmat és merszet. Ma már nem dőlnek be olyan
könnyen egy-egy szóbeli fenyegetésnek. De sokadszorra ismétlem,
akiknek megvan a régi papírosuk, azokat életük végéig lehet
manipulálni. Azt nem nagyon meri senki vállalni, hogy leleplezzék.

Magyarországon is elég sokan vannak ma is, akik feladatot hajtanak
végre. Ilyen ember például Sánta Imre keramikus, aki ugyancsak `56
miatt került Romániában börtönbe, s ott szervezték be. O is a
párttagságát szerette volna visszaszerezni a karrierje miatt... Ő volt
az, akiről a belügyben is már mindenki tudta, hogy a dolgoknak
fölébeszél. Képes volt bárkit befeketíteni csak azért, hogy ő
látszódjék fontos személynek. Közvetlenül az 1989-es események
után vállalati szinten is létrehozták a Nemzeti Megmentési Frontokat.
Egyik gyűlésen ő is felállt és elkezdett románul beszélni. A közönség
lehurrogta, hogy beszéljen magyarul. Ez nagy sokk volt neki, s tudom,
hogy rövid időn belül kiköltözött, ha jól emlékszem, Pápára. Korábbról
tudom – mivel a kapcsolata maga Erdélyi Elemér tábornok volt – hogy
Ausztriában és Magyarországon kellett „dolgoznia”. Állandóan azzal
dicsekedett, hogy ő milyen jó barátságba keveredett odakint Pozsgay
Imrével. De lelkesen jelentett a magyar követség embereiről is...

Van más ilyen „áttelepített” emberünk is. Egyik belügyes kolleganőnk
idejött férjhez egy idős, talán félszeg emberhez. A neve Maria
Salcudeanu. Az édesapja évtizedeken keresztül a Maros megyei
belügy parancsnoka volt: Petre Salcudeanu. A testvére most
kultuszminiszter. Hogy hol él ez a kolleganő, nem tudom, de ismerve a
világhoz és a magyarsághoz való viszonyát, nem gond neki egy
érdekházasságot nyélbe ütni az „ügyet” szolgálandó.

Ugyanígy külföldi vonatkozásban dolgozott a belügynek Gaál András
itteni festőművész, Svédországban Szakács András és Rátóti Gyula
ügyvéd. De említhetek két magyarul tökéletesen beszélő román
fogorvost is, akik szintén Svédországba szöktek és ugyancsak
besúgók voltak: Tudor Olteanu és Mircea Sagron.

Másik ilyen emberünk Barabási László, aki Csíkszeredában volt
múzeumigazgató. Biztosan tudom, hogy bedolgozott. Létrehozott itt
egy román-magyar közös vállalatot Neontrade néven. Egy alkalommal
jelentést tett, s mondta, hogy neki az az érdeke, hogy ha csődbe jut.
Ő így nyer többet az üzleten. A részvények 20 százaléka volt az övé,
s a magyar partneré a 80 százalék. Ez is egy metódus: hogyan
tegyük tönkre külföldi partnerünket! Be kell csalni ide a tőkét, utána
pedig csődbe vinni a vállalkozást.

Egy mulatságos történet jut eszembe. Valamikor a `80-as évek elején
megjelent Csíkszeredában egy ember, aki amúgy persona non grata
volt Romániában: Domokos Pál Péter. Nagy szaladgálás kezdődött a
Cégnél, nem akarták elhinni, hogy valóban megérkezett a városba
Péter bácsi. Küldték is Barabásit azonnal, hogy nézze meg, igaz-e a
hír. Igaz volt, valahogy elnézték a határon, s így juthatott el egészen
a Székelyföldig. Egyébként Barabásit sokszor küldték Domokos Pál
Péterhez Budapestre is, tájékozódni, mit csinál az öreg, min
gondolkozik, mit ír s így tovább.

Csíkszeredában közismert besúgó volt János Pál is, aki a múzeumnál
dolgozott.

Informátor volt még Demeter József Székelyudvarhelyről.

***

Kulcsok: Transzilvánia, Csík, Hargita, Kolozsvár, székely, Székelyföld,
Csíkszereda, erdélyi.


látogatók(10442, 0)	linkajánló	lapszerkesztés	kapcsolat	lapfórum	lapok ábécében	régiók	bejelentkezés			lapstílus
apróhirdetés	autó	állat	család	egészség	étkezés	film	fórum	gazdaság	hírek	humor
időjárás	ingatlan	informatika	internet	könyv	közélet	kultúra	menetrend	munka	műsor	oktatás
pénzügyek	szabadidő	szállás	szolgáltatás	szótár	társkereső	térkép	tudomány	utazás	vásárlás	zene

adatbank	Erdély leírása	Erdély történelme	ingatlan
iskolák	könyvek	lakosság	linktárak
mai megyék	műemlékek	rendezvények	sajtó
szállás	személyiségek	szervezetek	székely rovásírás
tanulmányok	tájak	települések	turizmus
vármegyék		rokon lapok	konkurrens lapok