linkajánlólapszerkesztéskapcsolatlapfórum

lapok ábécében

régiók

bejelentkezés

lapstílus

apróhirdetés

autó

állat

család

egészség

étkezés

film

fórum

gazdaság

hírek

humor

időjárás

ingatlan

informatika

internet

könyv

közélet

kultúra

menetrend

munka

műsor

oktatás

pénzügyek

szabadidő

szállás

szolgáltatás

szótár

társkereső

térkép

tudomány

utazás

vásárlás

zene

Velemér.linksite.hu
bolt étkezés Veleméren étterem fazekas festőművész fórum irodalom írástörténész
múzeum műemlék őrségi honlap készítő őrségi látnivalók őrségi túrák őrségi túrák rendezvény Sindümúzeum
szomszédság tanösvény tavak termálstrandok Velemér honlapja Velemér környezete Velemér veleméri étterem
veleméri képek veleméri könyvek veleméri múzeum veleméri műemléktemplom veleméri szállás   rokon lapok konkurrens lapok


INGYENES
HIRDETÉS

1. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

3. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

5. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

7. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

9. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

11. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

4. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

8. számú hely


INGYENES
HIRDETÉS

12. számú hely
bolt
Hétköznapokon reggel 9-kor mozgó élelmiszerbolt áll meg a Cserépmadár szállás előtt
 
étkezés Veleméren
A veleméri Cserépmadár szállás vendégei kérhetnek reggelit.
Bográcsozás, grillezés a szállások kertjében
Ebédelni és vacsorázni lehet a Cipó Művekben
Étlapról választhat
Gomba szedhető az erdőben
Min. 5 adag megrendelése esetén ebéd és vacsora a veleméri Cserépmadár szálláson
Mozgó élelmiszerbolt járja végig Velemért reggel 9 óra tájban
Önellátással a szállások konyháit hasznosítva /cserépmadár.hu/
étterem
Alsószeri csárda (Nagyrákos) /csinyálóház.hu/
Bognár étterem (Őriszentpéter) /csinyálóház.hu/
Don Quijote étterem (Lenti) /csinyálóház.hu/
Ginti Étterem (Magyarszombatfa) /csinyálóház.hu/
Határ csárda (Bajánsenye) /csinyálóház.hu/
Határ csárda (Bajánsenye) /uw.hu/
Hársfa étterem (Őriszentpéter) /csinyálóház.hu/
 
fazekas
Dávid Éva (habán kerámikus Veleméren) /csinyalohaz.hu/
Dávid Éva (habán kerámikus Veleméren) /habán.hu/
Magyarszombatfai Fazekasház /csinyálóház.hu/
Magyarszombatfai Fazekasnapok /csinyálóház.hu/
Őrségi fazekasjelek /csinyálóház.hu/
Őrségi fazekasok /csinyálóház.hu/
festőművész
Balogh István Péter (festőművész) /balogh istvan peter.hu/
Balogh István Péter (festőművész) /csinyalohaz.hu/
Balogh István Péter (festőművész) /uw.hu/
 
fórum
A Belső őrség képei (fórum) /index.hu/
 
irodalom
Kevy Ferenc: Újabb gondolatok Velemér középkori templomának falképeiről
Pap Gábor: Velemér - Egy téridő-gráf működési vázlata
Varga Géza: Mítoszok őre, Velemér /csinyálóház.hu/
 
írástörténész
Varga Géza (veleméri szállásadó, írástörténész) /metapedia.org/
Varga Géza szállásgazda /csinyalohaz.hu/
múzeum
Alsólendvai Vármúzeum /csinyalohaz.hu/
Alsólendvai Vármúzeum /gml.si/
Fazekasház (Magyarszombatfa) /csinyalohaz.hu/
Körmendi Vármúzeum /csinyálóház.hu/
Muraszombati Területi Múzeum /muzej-ms.si/
Őriszentpéteri Szikszay Edit Néprajzi Múzeum /csinyalohaz.hu/
Őriszentpéteri Szikszay Edit Néprajzi Múzeum /museum.hu/
Őrségi Vadászati Kiállítás (Magyarszombatfa)
Pankaszi Falumúzeum /csinyalohaz.hu/
Szalafő-pityerszeri skanzen /csinyalohaz.hu/
Szentgotthárdi Pável Ágoston Múzeum /savaria museum.hu/
Zalalövői Salla Múzeum /zalalovo.hu/
Zalalövői tájház /csinyalohaz.hu/
 
műemlék
Gödörházi gótikus stílusú harangláb /extra.hu/
Lendvai vár (múzeum, kiállítóterem) /lendava-turizem.si/
Lenti vár /irány magyarország.hu/
Mártonhely (gótikus templom freskókkal)
Nagytótlak (román stílusú körtemplom) /nagytótlak.extra.hu/
Nemesnépi gótikus stílusú harangláb
Őriszentpéteri román stílusú műemléktemplom /csinyálóház.hu/
Pankaszi szoknyás harangláb /csinyálóház.hu/
Szentgyörgyvölgy (festett mennyezetkazettás református templom)
Szentgyörgyvölgyi katolikus templom Dorfmeister freskókkal
őrségi honlap készítő
Budapest legjobb leírása /budapestcity.org/
Varga Máté (honlapkészítő)
őrségi látnivalók
Őrségi látnivalók településenként /csinyalohaz.hu/
Őrségi látnivalók témánként /csinyalohaz.hu/
őrségi túrák
Őrségi túrák /linksite.hu/
Velemérből induló őrségi túrák /csinyalohaz.hu/
őrségi túrák
Velemér - Alsólendvai túra (termálstrand, Bánfi-várkastély, Makovecz-színház) /csinyálóház.hu/
Velemér - Alsómaráci túra (termálstrand, középkori templomok freskókkal) /csinyálóház.hu/
Velemér - Hársas-tó túra (tófürdő, szentgotthárdi termálstrand, barokk templom) /csinyálóház.hu/
Velemér - Körmendi túra (Batthyány-kastély, Vármúzeum, étterem, műemlékek) /csinyálóház.hu/
Velemér - Lenti túra (termálstrand, gokartpálya, horgásztó, étterem) /csinyálóház.hu/
Velemér - Muraszombati túra (Szapáry-kastély, gótikus templomszentély freskókkal, bánovci termálstrand) /csinyálóház.hu/
Velemér - Nemesnépi túra (harangláb, népi lakóházak, étterem) /csinyálóház.hu/
Velemér - Őriszentpéteri túra (román erődtemplom, múzeum, étterem, fazekasok) /csinyálóház.hu/
Velemér - Riegersburgi túra (fellegvár, barokk város: Regede) /csinyálóház.hu/
Velemér - Szalafő-pityerszeri túra (skanzen, ajándékbolt) /csinyálóház.hu/
Velemér - Szentgyörgyvölgyi túra (fazekas, festett kazettás templom) /csinyálóház.hu/
Velemér - Vasvári túra (vasvári sánc, egervári reneszánsz várkastély) /csinyálóház.hu/
Velemér - Zalalövői túra (harangláb, Borostyán-tó, római romok, múzeum, faluház) /csinyálóház.hu/
Velemérből induló őrségi túrák /csinyálóház.hu/
rendezvény
Bajánsenyei lakodalom
Hétrétország /körmend.hu/
Hétrétország /velemér.hu/
Hétrétország fesztivál /vaskarika.hu/
Kerkáskápolnai lovasnapok
Magyarszombatfai fazekasnapok (2007)
Magyarszombatfai fazekasnapok (2008)
Márokföldi kulturális napok
Őrségi nyitott porták
Őrségi vásár
Szilveszter (szállás)
Szilveszter (szállás)
Tökfesztivál
Veleméri lakodalom és nászút /linksite.hu/
Virágzás napjai /viragzas napjai.hu/
 
Sindümúzeum
Sindümúzeum /wikipedia/
Veleméri Sindümúzeum (a Cserépmadár szállás portáján) /cserepmadar.hu/
szomszédság
Gödörháza /csinyalohaz.hu/
Magyarföld /magyarfold-falu.hu/
Magyarszombatfa /csinyalohaz.hu/
Szentgyörgyvölgy /csinyalohaz.hu/
tanösvény
Sárgalilom tanösvény /csinyalohaz.hu/
 
tavak
Őrségi tavak /csinyalohaz.hu/
 
termálstrandok
Őrségközeli termálstrandok /csinyalohaz.hu/
 
Velemér honlapja
Velemér honlapja
 
Velemér környezete
Alsómarác (termálfürdő, gyönyörű táj)
Lendva (várkastély, kiállítóterem, Makovecz-színház, múmia, szőlőhegy, Muravidéki Magyar Rádió) /lendvai túra.extra.hu/
Lenti (vár, termálfürdő, könyvtár, horgásztó. gokartpálya) /extra.hu/
Muraszombat (Szapáry-kastély, gótikus műemléktemplom, áruházak)
Muravidék
Nemesnép (harangláb, étterem)
Őriszentpéter (műemléktemplom)
Őrség /linksite.hu/
Szlovénia /lap.hu/
Szlovénia /wikipedia/
Vas megye /lap.hu/
Zala megye /lap.hu/
Velemér
Sindümúzeum (rovásírás és népi hieroglifák) /linksite.hu/
Velemér honlapja
Veleméri képek
Veleméri kúriasor (szálláshelyek és étterem) /extra.hu/
Veleméri műemléktemplom (Aquila freskókkal)
Veleméri műemléktemplom ősvallásból örökölt jelei
veleméri étterem
Cipó Művek (Velemér, egytálétel)
 
veleméri képek
Veleméri képek
 
veleméri könyvek
A Sindümúzeumban megtekinthetők (előtte érdemes telefonálni: 20/534-2780)
Varga Géza: A finnugor elmélet alkonya /linksite.hu/
Varga Géza: A finnugor elmélet alkonya
Varga Géza: A magyarság jelképei
Varga Géza: A székelység eredete
Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség
Varga Géza: Így írtok ti magyar őstörténetet
Varga Géza: Mandics György róvott múltja
Varga Géza: Mítoszok őre, Velemér
Webshop: Mítoszok őre, Velemér /webshop.animare.hu/
veleméri múzeum
Sindümúzeum (Velemér) /linksite.hu/
 
veleméri műemléktemplom
A veleméri Szentháromság templom
 
veleméri szállás
Cserépmadár szállás /cserépmadár.hu/
Csinyálóház /csinyálóház.hu/
Veleméri kúriasor
 
rokon lapok
Őrség /linksite.hu/
Őrségi esküvő /linksite.hu/
Őrségi túrák /linksite.hu/
 
konkurrens lapok
Velemér /wikipedia/
 
a lap leírása:
Velemér a béke utolsó szigete, ahol kristálytiszta alpesi levegő,
elbűvölő tájak és emberek, frissen fejt tehéntej, gombaözön, élő
fazekas-hagyományok, a boszorkányhit nyomai, vénséges vén
faházak, haranglábak, műemlék templomok és ezernyi apró csoda
várja az utazókat.


Fekvése

Mit nyújthat ez a szelíd dombok ölén megbújó kis falu felejthetetlen
szépségű természeti környezetén s lakóinak vendégszeretetén túl az
arra tévedő idegennek?

A bepillantás lehetőségét letűnt korok, a valaha virágzott Magyar
Királyság szellemiségébe. E varázslatos völgy a honfoglalás utáni
magyar századok sajátos hangulatát idézi s egyedülállóan őrzi
néhány emlékét a megelőző időknek is. Az a csepp, amelyben
megcsillan a valaha volt tenger: amelyből megsejthető Buda,
Esztergom és Székesfehérvár palotáinak, templomainak,
polgárházainak rommá lett, ma már csupán lelkesítő mesének tűnő
világa.

Velemér a kifosztott, megalázott, töredékére zsugorított országunk
egykori nagyszerűségének és becsületének hírmondója. Most még
néhány évvel a megállíthatatlannak látszó pusztulása előtt.

A középkori templomáról ismert Velemér a megcsonkított Vas
megye mai területének délnyugati szögletében, a Belső Őrségnek
nevezett tájegységben, az Alpok nyúlványai közül csordogáló
Velemér-patak völgyében, a magyar és a szláv nyelvterület mai
határához közel található. Nyugatról Szlovénia, délkeletrôl Zala
megye határolja. Kő-, tégla- és faépületei dús erdőkkel koszorúzott,
szivet-lelket gyönyörködtető pannon tájba illeszkednek.

Természetföldrajzi és néprajzi vonatkozásban szerves egységet
képez a környező területekkel.

A helyét időnként megváltoztató középkori falu szétszedhető és
áttelepíthető faházait a műemléktemplomot övező dombok tetején és
déli lejtőin, az erdőírtások szegleteiben állították fel az elődök. Az
egykori portákból csak az ásott tókák 1 maradtak meg, ezek jelzik a
falu régi helyét az erdőjárónak. Megcsillanó vizük vadak szomját oltja.
A középkori műemléktemplom és a temető a Papréten található, a
református templom, az önkormányzat irodája, a bolt, a kocsma és a
könyvtár pedig az Alsószeren.

A település 1786-ig nem a történelmi Őrséghez, hanem a Tótsági
járáshoz (ma Vendvidék) tartozott. Közvetlen környezetét egykor
nevezték Belső-őrségnek, Velemér-völgynek és - talán a
reformációval összefüggő okból - Zürich-völgynek is Ez az újabb
keletű közigazgatási kerület (a Tótsági járás) a török időkben
bekövetkezett népmozgások következményeképpen alakult ki és nem
volt igazán hosszú életű. Annak a Habsburgokhoz méltó törekvésnek
volt egyik terméke, amely a magyar területeket részekre szabdalta, az
állandó harcok miatt kivérzett országot idegenekkel telepítette be,
majd a különböző nemzetiségeket a magyarság ellen hangolta. Az
osztrák uralkodóház által elvetett szélből aztán olyan vihar született,
amely magát a Habsburg-dinasztiát is elsöpörte.

A falu a patak mentén futó országút két oldalán fekszik. A jellegzetes
szeres település tengelyében haladó országutat azonban inkább csak
szántóföldek szegélyezik, mert a házak többsége az országúttól
távolabb épült, egy-egy párhuzamos utcát alkotva. A dombsorra
települt nyugati házcsoportot néha Felsővelemérnek, vagy
Felsőszernek, míg a sík délkeleti településrészt Alsóvelemérnek, vagy
Alsószernek is nevezték. A Felsőszer maga is részekre tagolódik:
délről északra a Paprét, Vasok-szer, Botok-szer, Purger és Bot-szeg
nevű településrészekből áll.

Az első világháború után - a trianoni rabló béke szellemében - a
Tótsági járás nagyobb része is Szlovéniához került, több magyar
településsel együtt. Ez elcsatolt falvakban a magyar lakosság száma
azóta a felére csökkent és elöregedett.

A táji, néprajzi hasonlóságok, a műemléktemplom kiemelkedő
turisztikai jelentősége, az Őrség nagyobb ismertsége és nem
utolsósorban az Őriszentpéter központú modern közigazgatási
besorolás miatt ma Velemért az Őrség részeként tárgyalják az
utikönyvek. Ez a modern szemlélet nem tekinthető teljesen
indokolatlannak, bár a veleméri völgyet a történelmi Őrségtől a
Kerka-patak elválasztja.

Az őrségiek mindig is maguk közül valóknak tekintették a Velemér-
völgy lakóit. 1830-ban a megyei főbíró előtt tett tanuvallomásában
Takáts János farkasfai lakos felsorolta az őrségi falvakat s közöttük
Velemért is. Ez persze nem elegendő a történelmi Őrség határainak
átrajzolásához. A határok ilyen „rekonstrukcióját” a rendelkezésre álló
kevés adat nem teszi lehetővé, nincs is rá szükség. A középkori
Magyarországot ugyanis nem csupán a ma ismert - Őriszentpéterből
irányított (alsó) Őrség védelmezte az idegen hadak ellen, hanem
őrségek szakadatlan láncolata ölelte körül. Ilyen volt a ma Ausztriához
tartozó, Felsőőr központú Felső-őrvidék is. Ilyen lehetett a Belső-
őrség is, amelyhez Velemér is tartozott s amely feltehetően a Muráig
nyúlt.

A belső jelző ugyanis Veleméren és környékén „nyugat” értelmet is
hordoz (l. alább!). Az elnevezés annak emlékét őrizheti, hogy Velemér
és vidéke egykor az ország itt messze nyugatra (Ptuj irányába)
kanyarodó határát, délnyugati kapuját védte.


A gyepük kialakulása

Az Őrség jelentése: „őrökhöz tartozó terület, őrök által lakott
dombvidék, őrfalvak csoportja”. A források-ban Ewrsegh
commorantes (1409), Evrsegh (1451), Ewrsegh (1452), Ewrseeg
(1461), majd Örséghi dis-trictus, Eörségi tartomány néven a 15.
századtól szerepel. Korábban Zalaőrök vidékének nevezték - azaz
egykor az egyes őrterületeket a folyókról vagy a megyékről
nevezhették el.

Az (alsó) Őrségi tartományba tartozott 1548-ban Pankasz,
Szaknyér, Felsőrákos, Ispánk, Őri-szentpéter, Szalafő, Hodos,
Kapornak, Bükkalja, Szomorócz, Őrmihályháza, Dávidháza,
Senyeháza, Ba-jánháza, Kápolnásfalu és Szatta. A terület
beletartozott az ország legkorábbi határvédelmi rendszerébe. Ezt a
honfoglalást követően, a 899-900-ban Itália ellen vezetett hadjárat
alkalmával állíthatták fel az avar hagyományok felhasználásával, IV.
Henrik német császár 1051. évi betörése után pedig megerősít-
hették. Aligha kételkedhetünk abban, hogy az őrvidéki magyar gyepű
a honfoglalást megelőzően itt állott hun-avar védelmi vonalak
felújításával, a továbbélő hun-avar hagyományok felhasználásával
keletkezett.

Az egykor e tájon húzódó hun, avar és magyar gyepü a sztyeppi
népek szokásos határvédelmi be-rendezéseinek helyi változata volt,
amelynek első említése az avarok elleni frank rablóbetörések leírásá-
ból ismert. Ezek szerint a Melk, Bécs, Fischa, Lajta és Győr környéki
Duna-szakasztól kiindulva több megerősített sánc is indult dél, azaz
Velemér vidéke felé (Belitzky/1940/2). A sáncok szerepe a nyugatról
az ország belsejébe törő ellenség lelassítása volt.

A Hun Birodalom nyugati határa 434-től Poetovio (ma Ptuj
Szlovéniában). Az Avar Birodalom ugyan ehhez képest messze
nyugatra kiterjesztette fennhatóságát a karantán területek felé, de a
többsé-gében avar etnikum által lakott terület határa a mai
feltételezések szerint szintén Poetovioig terjedt.3 A Dunától az
Adriáig felállított Limes Avaricus és Limes Pannonicus - amelynek
középső szakasza Poetoviótól kissé nyugatra, a ma ismert három
őrvidék nyugati peremén húzódhatott - 828-ban még létezik
(Történelmi/1991/106).

Az avar sánc szerkezete a frank források szerint alkalmazkodott az
erdős terep kínálta lehetőségekhez. Két párhuzamos sorban
cölöpöket vertek a földbe, majd a közüket földdel és kővel töltötték fel
s a tetejébe tüskés bozótot ültettek. Az így készített sáncok a
tornyokkal és őrszemélyzettel védett kapukhoz terelték a közeledőket.
A kapuk előtt feltorlódott ellenséges hadoszlopokat aztán az előretolt
helyőrségek könnyűlovas íjászai oldalba támadhatták.

S hogy az őrtornyok milyenek lehettek, arról a harangtornyok és
régi metszetek alapján alkothatunk képet. Az őrségi harangtornyokat
a formájuk őrállásnak, megfigyelőtoronynak is alkalmassá teszi. Ősi
mintát követhetnek, mert hasonló (de kőből épült) tornyocska
némelyik kaukázusi keresztény templom csúcsán is látható. A
határvédelmi rendszer többlépcsős volt s ugyanez állapítható meg az
Alföld keleti szegélyét védő sáncok máig fennmaradt nyomaiból,
valamint Gyepü, Lövő, Őri, Szemes, Gyülevész, Szeg, Vaskapu stb.
földrajzi neveinkből is. Védővonalak az ország belsejében, az egyes
tartományok között is húzódtak, erre utal például Tüskevár neve is. A
dombokon fából, kőből, földből épített torlaszokat kiegészítették a
gátakkal elrekesztett, felső szakaszukon szándékosan elárasztott
folyóvölgyek. Ezeknek az alsó szakasza járható maradt. Ez
magyarázza azt a jelenséget, hogy a III. század után épített, az egész
Kárpát-medencét körülölelő, mintegy 600 km hosszú védelmi
rendszer jórészt mocsaras területeken vezet át s a sáncok tövében
ásott árkok nem az ellenség, hanem a hátország felőli oldalon vannak
(vö: Bakay/1997/186). Ahol ugyanis a gátak keresztezték a folyók
völgyét, duzzasztóműveket (zsilipeket, un. holodokat) kellett építeni,
hogy az ellenség felöli oldalt elmocsarasíthassák (Belitzky/1940/2). A
- nyilván tornyokkal megerősített - gát védte a zsilipet és környékét,
egyúttal a külső térfélen tartotta a felduzzasztott vizet, miközben az
árok a védett oldalról levezette a belvizeket.

Az egykori sáncoknak ma már az emléke is elfelejtődött, inkább
csak találgatni lehet, hogy e határvédő erősségek hol húzódhattak.
Holub József térképén a középkori gyepü vonalát a Kerka folyóval
párhuzamosan a Kerka és Szentgyörgyvölgy közére (tehát Velemér
és Magyarszombatfa vidékére) rajzolta. Itt a Magyarszombatfa -
veleméri Felsőszer - Szentgyörgyvölgy vonalon húzódó dombsor -
amelynek túlsó lejtője már Szlovéniára néz - önként kínálkozhatott
egy határvédő gyepü felállítására.

A terep adta természetes akadály létén és a kiemelt jelentőségre
utaló, Valamir király emlékét megőrző falunéven túl nem sok okunk
van ilyen veleméri gyepű feltételezésére, legfeljebb egy ma is
használt erdei földút. A veleméri erdő vízmosásokkal tagolt, ezért
szekerekkel vagy traktorokkal ma sem járható mindenütt. Éppen ezért
feltűnő az a majdnem egyenes vonalú és elég jól járható földút,
amelyik az egykori Sebők-féle gerencsérműhelytől az országhatárig
és azon is túl vezet. Ahol az út a dombtető közelébe ér, a terepalakzat
olyannak tűnik, mintha egy megerősített kapu maradéka lenne.
Jobbról és balról egy-egy árok, vagy vízmosás indul lefelé, közöttük
csak a út számára marad hely. Ha nem emberkéz alkotta, akkor az
Isten is gyepükapunak teremtette.

Ismeretlen rendeltetésű völgyzáró gátak maradványa látható
Magyarszombatfán és Kercaszomoron (Dömötör/1987/54) s a gyepü
emlékét őrzi a kercai „Vaskapu” dűlőnév is (Boda/1998/41). Ott, ahol
a Holub József által rajzolt erődvonal lehetett.

A mocsarak miatt az utak nem a völgyekben, hanem a folyókkal
párhuzamos dombok oldalában futottak s oda épültek az őrállók
települései is - ahogy ez a veleméri Felsőszeren ma is jól
tanulmányozható.

Velemér neve az V. században élt Valamir osztrogót uralkodó,
Attila egyik szövetségesének emlékét ôrzi, aki a források szerint a
Lajta és a Rába közén - tehát Velemértől kissé északra eső területen
- uralkodott a Hun Birodalom felbomlása után. Eredetileg egy Valamír
országát védő katonai szálláshely (gyepükapu vagy előőrs) neve
lehetett, amelyet az őrízetével megbízott hun maradékok lakhattak. A
név fennmaradása világos bizonyítéka annak, hogy a falu a hun idők
és Valamír óta folyamatosan lakott hely. A germánok később
kiürítették és az avaroknak átengedték a Dunántúlt.

A név megmaradásából azonban arra következtethetünk, hogy a
falu lakossága nem költözött el.

Nyilván azért, mert nem germán, hanem hun eredetű volt. A
gótoknak alávetett hun maradékok feltehetően nem kívántak uraikkal
együtt elvonulni, hanem inkább bevárták avar testvéreiket.

Ezt a hun-avar eredetet valószínűsíti Bíborbanszületett Konstantin,
aki még 950 táján is avarokat említ az Adriához közeli - horvátokkal
vegyesen lakott - területeken. Ennek köszönhető az a néhány nyelvi
és néprajzi párhuzam, amelyet az őrségiek és a székelyek között fel
szoktak emlegetni s amely egyeseket áttelepítési hipotézisek
kiagyalására vezetett. A párhuzamoknak a feltételezett költözések
helyett az lehet a magyarázata, hogy a székelyek - mint azt a
hagyományuk egyértelműen leszögezi - szintén hun eredetűek. A
hunok emlékét a vasi és zalai néphagyomány is elevenen megőrízte.
E szerint például Attila felesége, Réka királynő, a Kerka folyóban lelte
halálát s erről nevezték volna el a folyót.

A környezet földrajzi nevei (Pártosfalva, Bajánsenye) alapján is
következtetni lehet avar maradékokra. Haussig a párthusokat az
avarok elődeinek tartja. A görög források őket aparnoi-nak nevezik
és elmondják, hogy a szkítáktól való elpártolásuk, azaz pártos-ságuk
miatt kapták nevüket. Erre emlékeztethet a szlovéniai Pártosfalva,
míg Bajánsenye neve közvetve, vagy közvetlenül a nagy avar
uralkodó nevére mehet vissza (a környéken az első oklevelek korától
napjainkig kimutatható a Baján családnév).


Velemér története a török időkig

Az Őrségiek a saját hagyományuk szerint a honfoglaló Öcsöb és
Őse kíséretében lévő nemzetségek utódai (Vas/1898/544). E
nemzetségek neve az oklevelekből ismert, képviselőikkel ma is
találkozunk. Közülük való Veleméren az Anthal, Balogh, Dávid család,
a mai Both-ok pedig az ősi Batha vagy Bitha nemzetségek
leszármazottai lehetnek. A Vas megyei Őrség (a monorósdi őrállók és
tizennyolc község) első ismert kiváltságlevelét 1270-ben V. Istvántól
kapta. Kun László királyunk 1280-ban kelt adománylevelében
megemlíti, hogy az őrségiek a magyarok első megszállásának idejétől
saját fegyvereikkel, saját költségükön védelmezték az ország nyugati
határát (Belitzky/1940/14). Kérdés, hogy mit kell értenünk „első
megszállás” alatt? Korabeli krónikáink Árpád bevonulását csupán
visszatérésnek tekintik, első honfoglalóknak Attila hunjait tartják.

A magyar őrállók, mint a király népei, fegyveres szolgálatukért
kiváltságokat élveztek. Békeidőben a külkereskedelem ellenőrzése, a
vámszedés volt a feladatuk. Fegyveres támadás esetén az ellenséget
kellett feltartóztatniuk mindaddig, amíg a hátország nemesi
hadseregeit mozgósítani nem tudták. Csapataik elsősorban
könnyűlovasokból álltak. Előljárójuk az őriszentpéteri őrnagy volt, aki
12 választott esküdttel együtt látta el a katonai, bírói és közigazgatási
teendőket. A lakosság számának növekedésével párhuzamosan
benépesítették a gyepü elve (a gyepü előtti térség) addig jobbára
lakatlan, csak az előretolt őrhelyekkel ellenőrzött területét.

A haditechnika és a védelmi stratégia módosulása miatt a 14.
század végére az őrállók határvédelmi szerepe jelentősen csökkent.

Aligha véletlen, hogy ezt követően csak az ország nyugati és keleti
végein (Vas megyében és Erdélyben) maradtak meg az őrségek.
Északon a határőrszervezetek szerep nélkülivé válva végleg elhaltak,
délen pedig a török pusztíthatta el őket nyom nélkül. A
megmaradásukra ott volt esély, ahol a török mindennapi fenyegetést
jelentett, ahol tehát a lakosságot mozgósító szervezetre továbbra is
szükség volt - de az ellenségnek nem sikerült felmorzsolnia a régi
rendet. Ilyen őrszervezetekre az ország törökdúlta középső területein
is szükség lett volna, de ott a határvédelemnek nem volt több
évszázados hagyománya. Pusztán a török veszély nem volt elegendő
az életrehívásukra, vagy a helyhez kötött őrszervezet az állandóan
mozgó frontok miatt nem szilárdulhatott meg. Azaz az őrségek
megmaradására csak a török frontvonal és a régi országhatár
metszéspontjaiban volt lehetőség. Fennmaradásuk és mindvégig
lakosságmegtartó, jótékony szerepük a sztyeppi demokratikus (ha
úgy tetszik: önkormányzati) hagyományok továbbélésének és az
Árpádház szervező tehetségének köszönhető.

Zsigmond király 1391-ben a történelmi Őrség területét Sárói
Lászlónak ajándékozta, később az Újlakiaké, 1525-től pedig a
Batthyányak németújvári (Güssing, Ausztria) uradalma alá került.
Ezzel új küzdelmeket eredményező helyzet alakult ki az egykori
őrvidéken.

Velemér tíz falu közigazgatási és egyházi központjaként szerepel a
későbbi századokban, ami arra utal, hogy e kiemelt szerepét a
falvaink tizes csoportokba szervezését és templommal való ellátását
elrendelő Szent István királyunk idejében is bírhatta.

Írott forrásainkban a 13. század végétôl bukkan fel változó
neveken: temploma után esetenként Szenttrinitás-ként említik, de
mellette használatos volt a Velemér elnevezés is (1268-ban Velemer,
Sancta Trinitas, 1273-ban Velemyr, 1601-ben Zent Trinitas, 1734-
ben Velemér).

IV. Béla királyunk adományozza 1268-ban Ponith grófnak Velemér
possessiót. 1273-ban IV. (Kun) László a veleméri nemesek kérésére
leíratja a falu határait. 1275-ben „Velemér patakja”, 1360-ban pedig
a település és temploma említtetik meg. Egy 1365-ös vagyonleltár a
környékével együtt Felsôlendva tartozékának mondja. A templom
művészi freskói alapján ítélve az Árpád-kor lehetett Velemér
történetének egyik aranykora.

Velemér vidéke 1340-ig az Omode családé volt, azt követôen a
Széchyeké. 1536-ban a pozsonyi káptalan elôtt Széchy Tamás
özvegye Mikebudai Soós Ferencnek adományozza. Késôbb Thurzó
Eleké, a Salmi és a Poppel család is uralja, végül a Batthyányiak
birtokába kerül.

Az őriszentpéteri templomot 1550 körül a török közeledte miatt
megerősítették: sánccal, kapuval, bástyával látták el. A kis
váracskában mintegy száz őrségi hadfi látta el a szolgálatot. 1664-
ben, a győztes szentgotthárdi csata idején azonban elpusztult s
katonai szerepét többé már nem kapta vissza.

Veleméren 1549-ben 12 portát, 9 zsellért, két portáriust és egy
molnárt írtak össze, az 1555-ös urbárium szerint pedig 9 egésztelkes,
valamint 10 féltelkes jobbágy és 15 zsellér lakott. 1556-ban
Batthyány Ferenc Szerdahelyrôl jobbágyokat kívánt Velemérre
telepíteni a török háborúk miatt megfogyatkozott lakosság pótlására.
1593-94-ben Alsóveleméren 8 egésztelkes és 9 féltelkes jobbágy
lakott, két telke puszta volt. Felsôveleméren két egésztelkes, 3
féltelkes és egy negyedtelkes jobbágyot írtak össze.

A török idôkben a falu a hódoltsági terület határán (a török
megszállta Kanizsa és a magyar kézen maradt Körmend vára között)
lévén, mindkét félnek adózott. A többi őrségi településsel együtt
1600-ban hódolt meg a töröknek. A török a század első felében
teljesen felégette a falut s - az adófizetés megtagadása miatt - megölt
egy Soós nevű veleméri kisnemest. A felégetett falu lakosai az
erdőbe menekültek, majd a falut lejjebb, a patak mellett építették újjá.
1651-52-ben a velemériek Lenti várának erősítéséhez járultak
hozzá a munkájukkal és fejenként 20-20 gerenda szállításával.

Ugyanekkor Batthyány Ádám levélben kérte Musztafa kanizsai béget,
hogy ne emelje szüntelenül Velemér és Szombatfa adóját, mert a
falvak lakói nem a magyar vitézek fosztogatásától pusztulnak el, mint
azt a törökök állítják, hanem a töröknek fizetett adó miatt.

A jórészt szerbekkel feltöltött török hordák kegyetlenkedése
minden képzeletet felülmúlt: „Játék és szórakozás volt számukra a
levegőbe hajigált, síró gyerekek szétszabdalása, vagy nyakuk
karókkal való átdöfködése.” (V. Molnár/1987/83-95).

Csáktornya, Lendva és Lenti térségében harcolt ellenük Zrínyi
Miklós költő és hadvezér, a szigetvári hős unokája, aki 1664-ben
Kanizsa visszavételével is megpróbálkozott. Sikerét leginkább a bécsi
udvar akadályozta meg. Jellemző, hogy Zrínyit, mint nem kívánatos
személyt, I. Lipót császár 1664-ben kitiltatta Bécsből
(Tantalics/1993/86). Az őrségieket is védelmező magyar főúr halálát
egy vadkannak tulajdonítják, ez a „vadkan” azonban - a nyomban
megindult találgatások szerint - bécsi zsoldban állhatott. Zrínyivel egy
időre a remény is meghalt - aminek egyaránt örült a török Kanizsában
és az osztrák császár Bécsben.


Vallásháború az Őrségben

A veleméri egyházi kerület az őrségi falvakkal és a nemesi lakosságú
Szentgyörgyvölggyel egyidejűleg, 1550 táján csatlakozott a
vallásújítókhoz. Ezidőtájt alig akadt olyan hely Magyarországon, ahol
a reformáció ne győzedelmeskedett volna.

Szinte azonnal megindult azonban az ellenre-formáció is. I.
Ferdinánd 1559-ben büntetés terhe mel-lett kötelezte a református
papokat az „eretnek tanok” mellőzésére. Miksa császár 1567-ben
rendeletet adott ki a „kálvini eretnekség” megsemmisítésére. S hogy
milyen keveset ér egy császári rendelet a velemériek ellenében, azt a
Veleméren hetenként megtartott református isten-tiszteletek mutatják.
1576-ig az egyházak a mezővárosok és a várak köré
csoportosulva alkottak közössséget. Ennek mintá-jára az Őrségi
tartományban Őriszentpéter központtal szerveződhetett meg a
reformátusság. A katolikus püs-pök azonban 1576-ig formailag a
maga híveinek tekin-tette a református gyülekezeteket.

Az új veleméri református templom Csáktornya, Lendva és Lenti
térségében harcolt ellenük Zrínyi Miklós költő és hadvezér, a
szigetvári hős unokája, aki 1664-ben Kanizsa visszavételével is
megpróbálkozott. Sikerét leginkább a bécsi udvar akadályozta meg.
Jellemző, hogy Zrínyit, mint nem kívánatos személyt, I. Lipót császár
1664-ben kitiltatta Bécsből (Tantalics/1993/86). Az őrségieket is
védelmező magyar főúr halálát egy vadkannak tulajdonítják, ez a
„vadkan” azonban - a nyomban megindult találgatások szerint - bécsi
zsoldban állhatott. Zrínyivel egy időre a remény is meghalt - aminek
egyaránt örült a török Kanizsában és az osztrák császár
Bécsben.Vallásháború az ŐrségbenA veleméri egyházi kerület az
őrségi falvakkal és a nemesi lakosságú Szentgyörgyvölggyel
egyidejűleg, 1550 táján csatlakozott a vallásújítókhoz. Ezidőtájt alig
akadt olyan hely Magyarországon, ahol a reformáció ne
győzedelmeskedett volna. Szinte azonnal megindult azonban az
ellenre-formáció is. I. Ferdinánd 1559-ben büntetés terhe mel-lett
kötelezte a református papokat az „eretnek tanok” mellőzésére. Miksa
császár 1567-ben rendeletet adott ki a „kálvini eretnekség”
megsemmisítésére. S hogy milyen keveset ér egy császári rendelet a
velemériek ellenében, azt a Veleméren hetenként megtartott
református isten-tiszteletek mutatják. 1576-ig az egyházak a
mezővárosok és a várak köré csoportosulva alkottak közössséget.
Ennek mintá-jára az Őrségi tartományban Őriszentpéter központtal
szerveződhetett meg a reformátusság. A katolikus püs-pök azonban
1576-ig formailag a maga híveinek tekin-tette a református
gyülekezeteket.

Ekkor két református főúr: Nádasdy Tamás és Batthyány Boldizsár
engedélyt adott és védnökséget vállalt egy protestáns egyházke-rület
szervezésére, amivel megszilárdították a református egyházak
helyzetét. Első püspöküknek Szegedi Máté sárvári lutheránus lel-
készt választották meg (a sárvári vár a 22. ábrán látható).

Az ő idejében a helvét és lutheránus gyülekezetek békés
közösségben éltek, 1591-ben azonban a két irányzat hívei
különváltak s 1612-ben megalakult a dunántúli református
egyházkerület. Az ekkor tartott köveskúti zsinat új törvényeket adott a
reformátusoknak, többek között rendelkezvén a lelkészek
életmódjáról, a tanítókról, az iskolákról, a zsinattartás rendjéről, a
gyülekezet erkölcsi életéről, az egyházfegyelemről, keresztelésről és
a temetkezések rendjéről. 1619-ben leltárt és jegyzőkönyvet kellett
készíteni az egyházak jövedelmeiről, ingó és ingatlan vagyonáról is.
Batthyány Ádám katolikus hitre való áttérése - amelyet a császár
grófi címmel jutalmazott - véget vetett a reformáció megerősödését
eredményező nyugodt időszaknak. A birtokaihoz tartozó hetven falut
1632-ben jezsuiták lepték el. Mivel minden buzgalmuk eredménytelen
volt, a gróf erőszakosabb eszközökhöz folyamodott. Bezáratta a
németújvári templomot s fiatalkori nevelőjét, Kanizsai Pálfi János
lelkészt kiűzette a városból. 1634-ben kiadott rendeletével hasonló
sorsra szánta a többi református lelkészt is, s elvette 17 - jobbára
német és horvát ajkú - község templomát.

Az őrségi és környékbeli magyar egyházak lelkészei azonban nem
engedelmeskedtek a parancsnak. Joggal merül fel a kérdés: mi
lehetett e nemzeti köntösben jelentkező eltérés oka? Nos, a magyar
lakosság határozott ellenállása végső soron a sztyeppi eredetű Szent
Korona tan hatásának köszönhető, amely az uralkodót
önmérsékletre, a magyar nemeseket pedig - igazuk védelmében -
öntudatos, akár fegyveres ellenállásra nevelte. Ilyen - a sztyeppi
katonai demokráciák világában született - társadalomszervező
elmélettel azonban csak a magyarság rendelkezett.

Vallása megtartása végett Velemér és Szentgyörgyvölgy már
1624-től, a többi egyház pedig a németújvári egyházmegye
megsemmisülése után csatlakozott a körmendi egyházmegyéhez. Ez
az egyházmegye 1657-ben az „Őrségi” nevet vette fel.

A Nádasdy család katolizálása újabb lendületet adott az
ellenreformációnak. A lutheránus Nádasdy Ferenc azért tért át
katolikus hitre, mert csak így kaphatta meg Eszterházy Miklós nádor
leányának kezét és hozományát. A két főúr egyesült erővel láthatott
neki a reformáció letörésének. Batthyányt a negyvenes évek elején a
Dunántul főkapitányává nevezte ki a császár s így lehetőséget kapott
a fegyveres karhatalom bevetésére a református templomok ellen.
Székhelye Körmenden volt, innen irányította nemzetellenes
hadjáratát. 1643-ban el is foglalta az őrségi egyházakat és
parókiákat, elűzte a lelkészeket, az ingó és ingatlan vagyont pedig
elkobozta.

Sikerének azonban nem örülhetett sokáig, mert I. Rákóczi György
erdélyi fejedelem 1644-ben háborút indított a vallásszabadság
biztosításáért. Az 1645-ös linzi békekötés ki is mondta a templomok
visszaadását és az elűzött prédikátorok visszaengedését. Ez azonban
végül elhúzódott. I. Rákóczi György - a harcok kiújúlását is kilátásba
helyező -levelével elérte a templomok többségének visszaadását, a
visszadott templomok azonban jobbára lutheránusok voltak. Csak
1648-ban kapta vissza négy őrségi falu (Szentpéter, Belsőrákos,
Kercza és Hodos) a templomát.

A török 1686-87-ben történt kiverése után a községek terhei
csökkentek, mert megszabadultak a kanizsai bégnek fizetendő
adóktól. A század végéig majdnem zavartalan volt a református
egyház élete s Velemér is szépen gyarapodott. Egy 1698-ból
származó egyházlátogatási jegyzôkönyv szerint 66 lelket számláló
lakosságával községünk a környék legnagyobb települése. Ez akkor
meglehetősen nagy lélekszámnak számított. Például 1696-ban, a
korábbi fővárosaink: Esztergom, Visegrád, Székesfehérvár és Buda
által ölelt Esztergom vármegyében mindösszesen 7 adófizető portát
írtak össze (Noszlopi/1998/17). Velemérnek ekkor helvét vallást
követô papja, iskolája és tanítója van.

1702-ben a győri katolikus püspök elfogatta a református
egyházkerület püspökét, az őrségi származású Hodosi Sámuel
veszprémi lelkészt. Öt hónapig sínylődött vasra verve
Székesfehárvárott, két hónapig gerendához kötözve Esztergomban,
további négy hónapot pedig Szegeden töltött. Lipót császár csak
akkor bocsátotta szabadon, amikor hírét vette Rákóczi Ferenc kuruc
csapatai előretörésének. Az Őrség népe kitörő örömmel fogadta a
katolikus nagyságos fejedelemnek a református Ráday Pál által
fogalmazott kiáltványát, amely így jellemezte a Habsburgok politikáját:
„a vallásszabadságból gúnyt űznek ... a nemzetet elerőtlenítő
egyenetlenség magvai hintetnek el ... a leggazdagabb egyházi
javadalmak külföldieknek adományoztatnak, akik a magyar nép lelki
épülését elhanyagolják”.

Az őrségi falvak egy emberként csatlakoztak a kurucokhoz, akik
1704-ben a Szentgotthárd melletti Nagyfalunál szétverték Rabatha
császári csapatait. A hadi sikereknek köszönhetően Hodosi Sámuel
újra elláthatta pöspöki teendőit. 1708-ban Velemérre is ellátogatott,
ahol ekkor Rádóczi Bálint volt a lelkész.

I. Lipót 1704-ben - a fenyegető katonai vereség évében - még
vallásszabadságot ígért. Utóda, I. József 1710-ben kifejezetten azt
hirdette, hogy „a protestánsok érdekeit mindenkor királyi védelemben
részesíti”. Ezekről az ígéretekről - Habsburghoz méltóan - azonnal
megfeledkeztek, amikor a betartásukat kikényszerítő magyar
fegyveres erőtől már nem kellett tartani. A kuruc seregeket nem csak
a harcok és a nélkülözések apasztották, hanem a pestis is, amely
mintegy 450 000 áldozatot szedett Magyarországon. A napjainkra
virágzó várossá vált Lenti lakosságát is mindössze 20 család képezte
ekkor.

A szatmári béke (1711) után megkezdődhetett a megmaradt
kurucok irtása és az őrségi református egyházközségek tűzzel-vassal
való felszámolása. Heister generális Zala vármegyét szigorú
parancsban szólította fel, hogy „a kurucokat ... üldözzék, vágják,
öljék”. Nyilván nem véletlenül méltatja külön figyelemre a
prédikátorokat és plébánosokat, mondván: amennyiben támogatnák
a kurucokat, akkor a községi bíróval együtt kivégezteti őket is
(Tantalics/1993/115).

A Zala vármegyével szomszédos Őrségben először fegyvertelenül
próbálkoztak: a hatóság küldöttei a kinevezett új katolikus papok
kíséretében megjelentek a kulcsok átvétele végett. Azokat azonban
sehol sem kapták meg.

Másodjára már fegyveresekkel szálltak ki a Habsburgok szolgái -
ami több helyen véres összecsapást eredményezett. Az érkező hadak
hírére 6 az őrségiek egy emberként szaladtak össze, hogy az éppen
elvenni szándékozott templomot a környező falvak lakossága
egyesült erővel védje meg. Nagyrákoson mintegy háromszázan
szálltak szembe a falura küldött karhatalommal, amely a tömegbe lőtt
és egy ember halálát okozta. A tömeg azonban nem rettent meg,
hanem - igaza tudatában és a magyarok Istenében bízva - vad
dühvel támadta meg a katonaságot. Lehányták lovaikról és
menekülésre kényszerítették a bérgyilkosokat, akik még a Rába
hídját is felszedték maguk mögött páni félelmükben.

A hasonló kudarcok elkerülése érdekében a vármegye osztrák
csapatokkal tért vissza és minden községbe megszállókat vezényelt.
Az őrségi és tótsági falvak népe azonban mindvégig ellenállt s
egyetlen templomát sem adta át önként. A veleméri templom kulcsát
is elrejthették a falu nemes polgárai s az talán most is ott lappang
valahol, egy elkorhadt faház porrá lett maradékai között 7 . A
megszállók csak úgy juthattak egy-egy templom birtokába, ha ajtaját
boronákkal (gerendákkal) betörték. Némely templom bejáratát
azonban a hívek belülről eltorlaszolták, hogy ezáltal tegyék
lehetetlenné az erős tölgyfaajtó betörését. Ezen esetekben az
osztrákok elébb létra segítségével bemásztak a toronyablakon át az
épületbe, belülről elbontották a dúcolást és csak azután zúzták szét
Isten házának bejáratát. A nép mindenütt elrejtőzött és távolról
szemlélte templomának meggyalázását.

A folyamat előrehaladásával párhuzamosan változott a velemériek
helyzete is. Az 1717-ben árvaságra jutott szentgyörgyvölgyi
református egyház 1732-ig Velemérhez tartozott: a veleméri lelkész
gondozta Szentgyörgyvölgyet és filiáit, a szomszédos gyülekezet
gyermekei Velemérre jártak iskolába.

1732-ben aztán a megyei fôispán katonai erôvel elfoglalta
Velemér ősi templomát is a katolikusok számára. Iskolájukat bezárták,
Szentpéteri Keserű Elemér lelkészüket elűzték, minden ingó és
ingatlan egyházi vagyonukat a katolikus egyháznak adták. Az elvett
parókiába katolikus plébánost szállásoltak be, aki keresztelte és
esketette a szinte teljesen református falu gyermekeit. A velemériek
ellenállására jellemző, hogy többnyire maguk temették halottaikat,
énekszó kísérete mellett. A katolikus plébánosok 1805-ig váltogatták
egymást Veleméren. Ezt követően a kercai plébános szolgálati
körébe sorolták a katolikus velemérieket. A kercai plébános csak
1808-ig járt ki Velemérre katolikus istentisztelet végzésére. Kercára
szállították az addig vezetett anyakönyvüket is, amely 1823-ban a
kercai plébánián támadt tűzvészben elhamvadt. Ezidőtájt Veleméren
11 újonnan betelepült katolikus lakott. A műemléktemplom ekkor
indult gyors romlásnak: hajójának tetőzete beomlott, falai között - a
pápista győzelem nagyobb dicsőségére - nyír- és fenyőfák nőttek.

A reformátusok 51 éven át Kustánszegre jártak istentiszteletre.
Velemér és filiái 1783. november 2-án nyerték vissza
vallásszabadságukat.

Ekkortájt építették a szomszédos szentgyörgyvölgyiek is festett
fakazettás menyezettel ellátott református templomukat. Egyidőben
épült vele a szentgyörgyvölgyi katolikus templom, amely szép
részletmegoldásai, például tölgyfa csigalépcsője és barokk freskói
miatt érdemes a megtekintésre.

Mivel a türelmi rendeletben előírt 100 református családot nem
tudták kimutatni, a velemériek Kerca reformátusaihoz csatlakoztak. Az
idősebbek még emlékeznek arra, amikor vasárnaponként
elgyalogoltak a tíz kilométerre lévő kercai református templomban
tartott istentiszteletre. Újraszerveződött a református iskolai oktatás
is. Kezdetben Kercára kellett járniuk a gyerekeknek, ami télvíz idején
lehetetlenné tette a gyerekek taníttatását s ezért engedélyezni kellett
számukra a közelebb lévő szentgyörgyvölgyi iskola látogatását.
Velemér 1873-ban épített új iskolát és tanítólakást, nagyobbrészt
aratási közmunka árából. A község és az egyház eggyéforrottságára
jellemző, hogy 1875-ben a református presbitérium és a községi
előljáróság egy és ugyanaz a testület volt.

A ma is meglévő újabb, tágas iskola-épületet és tanítólakást 1911-
ben készítette a falu a közbirtokossági erdő jövedelméből. A
megmaradt pénzből az elkorhadt régi harangláb helyére új templomot
is építettek.

Velemér - és még néhány környező község - lakossága megőrízte
reformátusságát a vissza-katolizált dunántúli pápista tengerben,
dacára an-nak, hogy igen közel feküdt a rekatolizációt irányító
Ausztriához. Kis közösségük megmaradásának oka nemesi
öntudatuk, szervezettségük, valamint a fé-lelmet és fáradságot nem
ismerő áldozatkészségük volt.


Az őrségiek és a földesurak szembenállása

Az őrségek határvédő szerepének csökkenésével az őrállók
kiváltságos helyzete is veszélybe került. A kérdés az volt,
nemeseknek, vagy jobbágyoknak kell-e őket tekinteni a továbbikban?
A középkori jogértelmezés szerint a jobbágyság azokból keletkezett,
akik nem tartoztak a honfoglalás harcaiban részt vevő katonasághoz.
Itt elsősorban a magyarul beszélő avarokra, Árpád magyarjainak és a
csatlakozott népeknek földműves csoportjaira gondolhatunk. Az
őrállók - akár avarhunok voltak, akár Árpád seregéhez tartoztak -
kifejezetten katonai szolgálatot láttak el a magyar visszatérés óta,
tehát joggal számítjuk őket a nemesek közé.

A nyugatdunántúli végvárrendszer felépítése után a nyugati
őrségek szerepe csökkent - ezért ajándékozhatta Zsigmond király a
zalaőrök (a mai Örség) vidékét Saroi László tárnokmesternek. Az
1500-as évek első felében a vidék a Batthyány család birtokába
került. Az őrök megtarthatták kiváltságaik egy részét, például egy
összegben fizethették a dézsmát és szabadon választhatták a
bíráskodási joggal rendelkező őrnagyukat.

A környék nagybirtokosai az idők múltával egyre inkább
jobbágyként kezelték az őrállók utódait. A török időkre már csak
szervezettségük és kiváltságos helyzetük tudata különböztette meg
őket a jobbágyoktól - ami mégis erőt adott a megmaradásért vívott
keserves küzdelmeik során.

I. Lipót császár a kötelezettségeit nem teljesítô Velemér és a
Lipics család közötti uriszéki eljárásba avatkozván elrendeli, hogy a
megye ne csak a földesúr, hanem a „nyomorult lakók” érdekeit is
tartsa szem elôtt.

A Batthyányak 1567-től kezdve megpróbálták fokozatosan
jobbbágysorba kényszeríteni a jogaikhoz mindvégig ragaszkodó,
választott őrnagyuk vezetése alatt tartományi különállásuk egyes
elemeit továbbra is megőrző őrségi köznemeseket. A török kiűzése
után a Mura mentén őrt álló őrségieket Bécsbe rendelték
szolgálattételre. Batthyány Kristóf, a dunántúli haderő tábornoka
Németújvárra vezényelte őket s a könnyebb szolgálatért, meg a
császári csapatok erőszakoskodásai elleni védelemért hat ekét kért
egy napra répaföld szántására. A szántókat a gróf emberei mindig jól
megvendégelték, ezért azok szivesen végezték a munkájukat. Néhány
nemzedék után megszokottá vált és gyarapodott is e munka. Aztán
Batthyány II. Ferenc idejében egyszer mégis vonakodtak szántani
menni. Azt monták, hogy nekik is van dolguk s különben sem
kötelességük elvégezni. A gróf üzent, hogy mutassák be a
kiváltságlevelüket. Az Őrség akkori előljárói be is állítottak hozzá s
büszkén mutatták neki a tarisznyájukban hozott kiváltságlevelüket. A
gróf - akihez az őrségiek bizalommal voltak - szokásához híven
bőségesen megvendégelte őket. Eszem-iszom közben figyelmesen
megszemlélte, azután visszaadta az iratot, majd jóindulatáról
biztosította és útjára engedte a küldöttséget. Azok emelkedett
hangulatban indultak hazafelé s csak útközben vették észre, hogy a
tarisznyából hiányzik az oltalomlevél.

Történelmi léptékű vita kezdődött. A mind rendszeresebbé váló
robotot végül kereken megtagadták az őrségiek s 1678-ban felkelés
tört ki a nemesi szabadság védelmére. S hogy a felkelőknek milyen
fegyverek adhattak erőt, arról egy múlt századi (tehát későbbi),
Veleméren előkerült kovácsoltvas pisztoly alapján alkothatunk képet.
A gróf fegyveresekkel rohanta meg az Őrséget, a király pedig
vizsgálatot rendelt el. 1681-ben a soproni országgyűlés törvényben
kötelezte az őrségieket jobbágyi kötelezettségeik teljesítésére. Ekkor
gróf Batthyány Ferenc volt az utolsó őrkapitány. Gondos
előkészületre vall s akár a mai választások előfutárának is
tekinthetjük, hogy megválaszttatta magát az Őrség fejének. A per
során aztán az általa vezetett őrállók ellen vonultatott fel 404 tanút
arról, hogy az őrségiek emberemlékezet óta a családjának
robotolnak.

Rákóczi Ferenc ugyan felújította az őrségiek kiváltságait, de a
szabadságharc leverésével az álmok szertefoszlottak. A per ekkor
nem zárult le, de mintegy kétszáz év(!) alatt sem hozott eredményt.

Az elhúzódó jogvita végére ismét csak a felkelt nép fegyverei
tettek pontot. 1848-ban a jobbágyság eltörlésével a viszály megszünt.
1848-ban a jobbágyság eltörlésével a viszály megszünt. Azaz a
történelem megszólítható, de csak a kemény hangra figyel.

Az 1828-as jobbágyösszeírás szerint Veleméren 68 adófizetô,
köztük 35 jobbágy, 4 kovács és egy molnár lakott. A 378 hold szántón
rozsot, zabot, hajdinát és krumplit termeltek, s volt a falunak szôlôje
is. Az állatállomány 26 igásökör, 18 tehén, 3 ló, 10 sertés. A nehezen
művelhetô, agyagos földeket, amelyekben sok kárt tettek a
hegyekbôl lezúduló vizek is, négy marhával szántották. A
szarvasmarhatartás s ezzel a trágyázás szerepének növekedésével a
földek terméshozama és népességeltartó képessége is növekedett, a
lakosság száma jelentősen nőtt. A XIX. században az intenzívebben
művelt szántóföldek területe csökkent, az erdôké növekedett,
virágzott a fafeldolgozás, az fazekasság.

A XX. század eleje Velemér legutolsó aranykora. A múlt század
második felétôl gyorsan szaporodó lakosság száma 1910-ben már
438 fô. Velemér 1622 holdas határa 120 gazdaságot tartott el (300
marha, 250 sertés, 36 hold szôlô). Jó anyagokból, kitűnô ízléssel
épített téglaházai ma is e kort idézik, intézményei többségének (bolt,
kocsma, önkormányzati iroda, könyvtár, vendégházak) az ekkortájt
emelt épületek adnak otthont.

Az őrségiek küzdelme azonban ekkor korántsem ért véget, valójában
csak pillanatnyi szünet állt be. A lélegzetvételnyi időt az őrállók unokái
munkára és gyarapodásra, a rontás démonai pedig erőik
átszervezésére, új és még pusztítóbb stratégia kiötlésére használták
fel.


Trianon után

A falu kiegyensúlyozott fejlődésének korszaka az első világháborúval
záródott. A falu 8 fiát veszítette el a Habsburgok által kitalált utolsó,
értelmetlen öldöklésben.

A kis református templomocska tornyában a csonka ország talán
legöregebb harangja szolgál, amely 1916-ban, a háború miatt
elrendelt beolvasztástól éppen csak megmenekült. A harangot
ugyanis levették a toronyból és szekéren elszállították a
beszolgáltatás helyszínére, ahol annak rendje és módja szerint
leadták, érte az átvételi elismervényt is megkapták. Ezután azonban
titkon visszavették, szekérre rakták és hazatérve visszahelyezték a
templom tornyába. E bátor tett nélkül ma az egész ország lenne
szegényebb.

Az első világháborút követő példátlan területveszteségek miatt
Velemér egy piaci kapcsolatait jórészt elvesztő határmenti
területfejlődésben megrekedt zugává vált. A falu mindennapjai a régi
mederben folytak tovább, azonban az építkezések leálltak, az élet
nehezebb lett. Az öregek emlékeiben a két világháború közötti idő
mégis a rendezett és jókedvű munkát, az egymást segítő harmonikus
élet korszakát jelenti.

A második világháború után a község elszigeteltsége fokozódott, a
határsáv, a kuláküldözés, a tudatos gazdaságrombolás és a
téeszesítés miatt fejlődése, vagy a régi rend megtartása lehetetlenné
vált.

Az új iskolát 1948-ban államosították. A 14. századi
templomépítéstől szinte a közelmúltig folyamatosan működő iskolát a
„szocializmust építő” rezsim rövidesen bezáratta. Az istentiszteletek
helyszínét csak az államosítást követően tették át a kicsiny
református templomba.

A több évszázados múltra visszatekintő szőlőskertekben a „közös
művelés” néhány éve alatt kipusztult a szőlő és helyét átvette a
magától sarjadó erdő. A rendezett, emberi világ helyét elfoglalta a
vadon. A Velemér-patakon addig működött vízimalmokat egy
kivételével szétszedték, a berendezését annak az egynek is
leszerelték és elszállították. Így a velemériek a saját búzájukat nem
tudták a saját malmukban megőrölni. Az egésznek az volt a célja,
hogy az állam ellenőrizhesse a termés mennyiségét és az utolsó
szemig elkobozhassa azt. Az öregek még emlékeznek arra, hogy
évekig a környező városokban élő rokonoktól kapott kenyeret ették -
ha volt mit enniük. Mindez abban a faluban történt, amelyből
korábban - rossz földjei dacára - vagonszámra szállították el a
kenyérgabonát. A módosabb gazdákat - akik szorgalmuknak
köszönhetően meg tudtak állni a saját lábukon és ezért veszélyesek
voltak a rendszerre - internálták, vagy egyszerűen agyonverték. A
Cserépmadár szálláson ma is van olyan gödör-házi bútor, amelyet
elkészítése után a gazdája már nem tudott használni, mert a
kuláküldözés áldozatául esett. A tájat fojtogató rettegés miatt a
temetőbe is csak a közvetlen családtagok merték kikísérni.

A lakosság életerejét az ördögi terror megtörte. A háború után
még negyven lány volt a faluban - s ma is van olyan veleméri férfi, aki
fel tudja sorolni a nevüket. Ők képesek lettek volna egy virágzó falu
új nemzedékének felnevelésére, többségük azonban elköltözött a
faluból. S ha vállalta is valamelyikük az embertelen robotot a
megmaradásért, annak a gyermekei már máshol élnek. A fiatalok
elvándorlásával és az idősebb nemzedék kihalásával a hagyományos
mesterségeknek Veleméren már nincs képviselője, a
gyümölcsaszalás, pálinkafőzés, kosárfonás, a paraszti asztalosság és
fazekasművészet ma már inkább csak emlék.

A falu tárgyi kultúrájának bizonyítékai egyre fogyatkoznak:
épületeit lebontják, vagy összedőlnek, kertjeit bozót veri fel, régi
bútorait, cserépedényeit felvásárolják, a katolikus templom harangját
Bajánsenyére vitték 9, egy elárvult fazekasműhelyét pedig
Magyarszombatfára áttelepítve mutatják be a turistáknak.

Az elöregedett, fogyatkozó lakosság reménytelennek látszó
küzdelmet folytatva az elmúlással, megpróbálja fenntartani
intézményeit és évezredes tapasztalatokon nyugvó rendjét.
Zárszó

A régi Velemér ma a végóráit éli. A faluban alig született kisgyermek
az utóbbi években, s a gyermekes családok is az elköltözés
gondolatával foglalkoznak. Ez részben érthető: Veleméren ma nincs
iskola, nincs munkahely és sok minden más is hiányzik. A fiatalok
érzékelik a mindennapi élet nehézségeit, de a falu kínálta
lehetőségekkel nem tudnak élni. Ötven kilométerre is eljárnak, hogy
éhbérért dolgozzanak másoknak - de nem válhatnak sorsuk uraivá.

Pedig kitörési lehetőséget kínál például a vendéglátás is. A
hagyományos építési módokkal (fa, vesszőfonás, agyagtapasztás,
zsupfedés) viszonylag olcsón előállíthatók a nyári szálláshelyek. A
zuhanyozókban felhasznált kútvíz - ha melegítésére a napenergiát
használják - szintén nem kerül sokba. A helyben termelt
alapanyagokból készített ételek elérhetőek lennének az átlag magyar
számára is - azaz lenne elég vendég. A természetfényképezés
nyugaton elterjedtebb szokása fizetőképesebb vendégeket is
idecsalogathat. A városi iskolákkal kötött megállapodások
biztosítanák az egész falu megélhetését már a kezdet kezdetén is.

Száz fő pusztán a sátorhelyért és a zuhanyozási lehetőségért
kifizethet naponta annyi pénzt, amennyiért sok őrségi fiatal boldogan
dolgozna két hónapon keresztül is.

Az effajta tervek megvalósításához persze külső segítségre, vagy
összefogásra is szükség lenne. A különböző engedélyezési eljárások
útvesztőiben nehéz boldogulni és az elinduláshoz szükséges pénz is
kevés. Mégis, egy kemping megteremtésére és üzemeltetésére egy
átlagos család is vállalkozhat. A falunak pedig még kisebb
nehézséget jelentene ugyanez.

Helyi kezdeményezés híján a lehetőségeket idegenek fogják a
saját érdekeiknek megfelelően kihasználni s Velemér általuk alakul
üdülőfaluvá. Az elárvult házakból jobb esetben az év néhány hetében
használt üdülőház lesz. Állandó lakosság híján pedig kérdésessé
válhat a templomok és házak értékeinek megvédhetősége is.

Ma Veleméren ismeretlen fogalom a lopás. A porták a
hagyományosan jó közbiztonság miatt körül sincsenek kerítve. Az
utca közepén felejtett aktatáskát - erre példa volt - a gazdája után
viszi a megtalálója. Az építési munkálatok miatt másfél évig lezáratlan
és lakatlan házból egyetlen bútor sem tűnik el s nem fogy a kerítetlen
udvarokon tárolt tüzelő- és építőanyag sem. A házakon is csak azért
van rács, mert az első világháborút követő években a szerbek
átjártak a határon fosztogatni. A legnagyobb veszélyt a kányák
jelentik, amelyek az égből lecsapva az udvar közepéről is elragadják
az aprójószágot.

Velemért egy sajátos információáramlás is összetartja. Nincs olyan
veleméri, akivel - akár a legnagyobb dologidőben is - ne lehetne egy
félórát, vagy még többet beszélgetni. Ezt a beszélő viszonyt szívesen
fogadják, szinte elvárják az idegentől is. Ennek köszönhetően aztán
mindig mindent tudnak egymásról. Nem ugyanaz a falukép van egy
veleméri fejében, mint egy bevándorlóéban. A bevándorolt faluképe
statikus. Ezzel szemben az őslakosoké él és működik. Egy igazi
veleméri számára nem kérdéses, hogy egy másik falubeli - amelynek
a rég holt felmenőit is ismerte - az adott pillanatban éppen hol
tartózkodik, mit csinál, milyen gondok foglalkoztatják. A velemériek jól
tudják azt is, hol kereshető a társ a napi feladatokhoz: kinél van
szerszám, ha a pajta sarkát kell megemelni stb.

Egymás segítésének történelmi rendszere alakult ki és őrződött
meg - például a keresztelőkhöz kapcsolódva. Aki részt vett egy
keresztelés alkalmával rendezett ünnepségen - helyi szóhasználattal
paszután - az egy életen át segítette az újszülöttet. S egy paszután a
fél falu vendég volt, a meghívandó családok listáját pedig évszázados
hagyomány rögzítette. Ez persze sajátos konfliktusokat is
eredményez: Veleméren nehéz megvásárolni, de könnyű ajándékba
kapni valamit.

Mutatkozik egyfajta szelíd humor is. A szomszédasszonyom
például így szokott vigasztalni, ha eltörtem valamit: „Az üveg már
ilyen: nem vásik, hanem törik.”

Van egy másik gyöngyszeme is a humorba oltott népi
bölcsességnek: „Okos tehénnek nem kell vezető - de okos tehén
nincs.”

A hasonló - szívet lelket melengető - veleméri hagyományokat jó
lenne megmenteni. Egy antik világszemlélet és életminőség elemei
ezek, amelyre szükségünk van. Jellemző, hogy a török által egykor
megszállt és elpusztított középső országrészben még ma is nehezebb
élni, mert kisebb a lakosság önszerveződő képessége, nagyobb az
öngyilkosságok aránya stb. Az Őrségben erőt ad a hagyomány,
amelyet az idegen a jelképekből olvashat ki, az őslakosok pedig a
talán csontjaikban éreznek. E hagyományos világnézet aztán
biztosítja az ember, a természet és az Isten harmóniáját.

Jól fogalmaz Pap Gábor a veleméri freskókról szólván:
„Kétségbevonhatatlan tény: ma igen sok tekintetben sokszorosan
többet tudunk - több adattal rendelkezünk - a világmindenségről, mint
veleméri templomépítő-díszítő elődünk. De vajon képesek vagyunk-e
ezt a mérhetetlenül megnőtt tudásanyagot ugyanolyan
élményszerűen továbbítani is nemzedékről nemzedékre, mint
ahogyan ő tette - a maga kevesebbjével? Egy előnye mindenesetre
egészen bizonyosan volt velünk szemben. Hibátlanul tudott
közlekedni a négydimenziós kontinuumban, és értelmes közléseket
tudott adni belőle-róla-általa. Tudjuk mi ezt ma? És ne lenne
szükségünk rá? Hogyan várhatjuk hát, hogy teljes intenzitással átélt
személyes élményeink során rögződjenek belénk mai világképünk ...
alapfogalmai?”

Kovács Imre barátom járt egy nyolc lelket számláló észak amerikai
indián törzsnél s megkérdezte, nem tartják-e aggasztóan kicsinek a
törzs lélekszámát. A válasz minden Velemérért és hazájáért aggódó
magyarnak erőt adhat. Azt mondták ugyanis, hogy ők már tizenötezer
évvel ezelőtt is itt éltek s itt fognak élni újabb tizenötezer év múlva is -
amikor „ezek itt körülöttünk” már régen nem lesznek. A kérdésre,
hogy kik azok az „ezek”, így hangzott a lakonikus válasz: „United
States of Amerika.” Az öntudat és nyugalom titka a
hagyománytisztelet - s ez mutat kivezető utat Veleméren és
Magyarországon is.

Nehéz időkben mindig az ország keleti részeiből jött a segítség,
hogy a végveszélybe került őrségieket megmentse a veszedelemtől.
Jöhet-e ma is?

A Rákócziak árpádsávos zászlók alatt harcoló kurucai rég
pihennek, csontjaikat és fegyvereiket az idő elemésztette. A legenda
azonban nem halt meg s táplálja a reményt. Talán visszajő egyszer
Csaba királyfi is a csillagok közül s rendet vág az Áfa és az Szja
soraiban. Visszatérhet Szent László is, akinek váradi bronzszobra
rendesen megelevenedett és csatába vonult, ha a döntő csata napja
elérkezett. Miért ne léphetne le a veleméri templom faláról? El is jő
Szent László király bizonyára - ha az önfeláldozó Árpád-dinasztia
eszméi újra áthatják a mindennapokat.